Danko Jones: Never Too Loud

2008. február 28. - sunthatneversets
Rockzenei blogunk újabb idézőjelbe tett történelmi eseményéhez érkezett. Nevezetesen írtunk már lemez és dvd kritikát is, igenám, de csak tavalyi albumokról, produkciókról. Nyílván idén is jelent meg már olyan lemez ami érdeklődésre tarthatott volna számot, de ezek valahogy elkerültek engem is. Örömmel van szerencsém bemutatni ezennel a Danko Jones hetedik, Never Too Loud című friss lemezét. Bár tény, hogy nem az idei év leghúzósabb produkcióját tették le az asztalra, azért a kanadai trió kellemes perceket szerez a hallójáratoknak.

Maguk zenéjüket csak egyszerű rocknak aposztrofálják, de azért muzsikájukban megbújik egy kicsi a hetvenes évekből meg egy kicsi stoner is, meg hát a hótegyszerű AC/DC-s riffek is jelen vannak nem kis mennyiségben. Amúgy tényleg egyszerű zene ez, húzós kis riffekkel könnyed melódiákkal. 

Az anyagot a Los Angeles-i Studio 606-ban rögzítették a srácok Nick Raskulinecz segítségével. A Grammy-díjas producer korábban olyan bandákkal dolgozott már együtt, mint a Foo Fighters, a Rush, a Stone Sour vagy a Velvet Revolver.

Az abszolút telitalálat Code Of The Road-dal csap a lecsóba a trió: sodró lendület, léggitár elővesz. A kettes City Streets vidám, könnyed ám egy kicsit jellegtelenebb darab, olyan tipikus semmilyen amerikai rock, még ha ez kanadai is. A következő Still In High School ezt a vonalat viszi tovább. Valahogy olyan érzésem van, hogy a producer keze ebben erősen benne van, mert nekem néha a Foo Fighters villan be. A Take Me Home laza akusztikus kis darab a rádiók akár még sokat is játszhatják a tengerentúlon. Az ötös Let's Get Undressed már húzosabb, feelingesebb, ebben van már dög. Az azt követő King Of Magazines búgó gitártémái miatt marad emlékezetes. A Forest For The Trees egy picit kilóg a sorból, de ezt pozitív irányban teszi, komorabb hangulatával és több, mint hat percével. A dal vége igazán emlékezetes és felvezetésnek sem utolsó, mert utána jön a lemez legjobbja a Your Tears My Smile. Ha írtak volna még öt ilyet …. A Something Better szintén király, úgy látszik náluk a lemez vége nem ellaposodik, hanem itt indul be. A Ravenous megint egy kicsit átlagos amerikai rock. A záró címadó viszont erősre sikeredett, léggitár megint elővesz.
Aki bonusolt verziót szerzi be kap még 3 dalt a You Ruin The Day, a Sugar High és a R.I.P. R.F.T.C. képében amik a meglehetősen rövid lemez hosszát hívatottak emelni, de semmiképpen nem a színvonalát, bár a Sugar High-nak a lemezen lenne a helye.       

A Danko Jones nem akarja megváltani a világot, de a hétköznapok rohanása és fáradságos munkája után otthon inkább ezt rakom a játszóba, mint valami brutálmetált, még ha  - azt gondolom – a Never Too Loud, egy az átlagosnál csak egy árnyalattal erősebb produkció is.

7/10 

A lemez még szinte meleg, klip nincs. Ez itt a Baby Hates Me - az előző lemezről:

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr40358637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum