Monoton riff-orgia – Meshuggah : obZen

2008. március 04. - sunthatneversets
Úgy döntöttem bunkó leszek! Tököm várja ki míg március 7-én megjelenik. Legalább én is beállok abba a sorba, hogy már a megjelenés előtt írok róla, mint más rockzenei portálok. Azért ezt nem letöltéssel teszem, hanem ha már  felrakták a myspace-re az egészet, gondoltam meghallgatom ott. Cseppet furcsa módja a kritika írásának, ezt elismerem, de úgy sincs elég „kedvem”, hogy megvegyem. Meg aztán …...  

Meg aztán kezdem azt hinni, hogy a lelkesedésemet én már egy kicsit elvesztettem az ilyen zenék iránt. Mert az kétségtelen, hogy a 95-ös Destroy Erase Improve a modern  metál egyik alapműve lett, de valahogy azóta nem az igazi ez az egész. A Destroy után nagy lelkesedésemben beszereztem a Chaosphere-t, aztán vagy kétszer forgott a játszóban. Nekem az már egy kicsit tömény és magának való lemez volt, egyszerűen befogadhatatlan és én még sokakkal ellentétben a művészetet sem láttam ebben.
Az ezután kiadott lemezek el is mentek mellettem, de mivel a mai metal színtéren a svéd banda megkerülhetetlen, nézzük az Obzen-nel mit alkottak.

A Combustion egyfajta rifforgiaként robban be. Jens Kidman énekes(?) izzó lávaként hömpölygő üvöltésfolyamával. A kettes Elecric Redben Tomas Haake szétdobolja az agyát, amúgy furcsa, ritmustalan, szaggatott, beteges tétel ez, néhol Tool-os leállásokkal. A Bleedben mintha hárman ülnének a lábgép mögött. Az ember el sem hisz, hogy ezeket a géppuska-ritmusokat számítógép segítsége nélkül négy ember hozza ki magából. A vokál itt is üvöltés és megmondom őszintén pont ez a monotonitás zavar az egészben a legjobban. Pedig ebben a dalban több hangszert is sikerült felvonultatni. A Lethargica a kettes Electric vonalát viszi tovább szaggatott nyújtott riffek címhez méltó hangulattal a középrészen megint leállással. Úgy látszik ez valami recept.
A címadó megint gépuskaropogással nyit és eszméletlen riffhegyeket halmoz egymásra a  Thordendal, Hagstrom kettős. Ez az első tétel amelyre úgy igazán felkapom a fejemet. A This Spiteful Snake szintén a szaggatott riffekel operál, a vokál nem változik, viszont a szinte jazzes szóló nem semmi. A Pineal Gland Optics kiválóan nyit és a furcsa ritmusú dal valahogy meg is ragad a fülben. A zárás überkirály.
A Pravus őrült tempóban kezd és ki megnyugvásokkal abban is folytatódik. Itt is mintha kis jazz keveredne a metallal, Dick Lövgren basszer kiválót domborít.
A záró Dancers To A Discordant Systemben Kidman előbb kis blackes beütéssel károg, aztán visszatér megszokott stílusához. Ez is könyörtelen tétel - csakúgy, mint az összes többi – szintén jazzes elemekkel.



Egy biztos: ennyi riffet normális banda egy élet alatt használ el, nem pedig egy lemezen. A hangszeresek technikai felkészültsége elvitathatatlan, még ha néha úgy is tűnik, mindenki mást akar játszani. A világ feketeségét megüvöltő énekes sem lehetne kifejezőbb, mégis az egész valahogy túl monoton, szinte számonként visszaköszönő hangzáselemekkel.  Elismerem szinte utánozhatatlanul eredeti amit csinálnak, és ha tömeggyilkolni indulnék valamelyik este, biztosan ezt tenném fel előtte, hogy megfelelő hangulatba kerüljek. De ahogy tömeggyilkolni sem fogok, úgy az obZent sem teszem fel túl sűrűn az biztos. Vagy utálod vagy szereted. Én még nem döntöttem.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr99364402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

száseny 2008.03.17. 09:59:18

Cimbora! Neked ez a zene nem való. Ezt érteni kell!! A chaosphere neked túl komoly.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum