Anthrax : Stomp 442

2008. április 08. - sunthatneversets

Bigott trash- és mosh metálosok most biztos heves anyázásba kezdenek, mert hát hogy a francba lehet, hogy itt nem az Among The Living vagy a State Of Euphoria kerül bemutatásra. Hát mert én ezek megjelenése után ismertem meg ezt a zseniális csapatot és mert John Bush köröket ver (szerintem) az előző énekesre Joey Belladonára.

A zenekar 1981-ben alakult Dan Lilker és Scott Rosenfeld (ismeretebb nevén Scott Ian) által. Gyorsan összeszedtek a haveri körből egy dobost (Charlie Benante), egy gitárost (Dan Spitz), majd csatlakozott hozzájuk végül Neil Turbin is. Első lemezük Fistful Of Metal címmel jelent meg és csak nyomokban tartalmazza azt, amitől ez a zenekar alapvetés lett.   Ezután a Belladona váltotta Turbint a frontemberi poszton és elkezdtek olyan  alapvetéseket letenni az asztalra a 80-as években, mint a Spreading The Disease vagy a fentebb említett Among the Living, State Of Euphoria kettőse.

91-ben beüt a krach, a stúdiófelvételek alatt elázik a cucc és a komorabb hangvételű, felemás Persistance Of Time sem üt akkorát. A kicsit mindig is lágyabb zenék felé vonzódó Belladonával egyre nagyobbak a többiek nézeteltérései, így nem hat meglepetésként hogy rövidesen mennie kell.

És jött a Bush éra. Az Armored Saint volt énekesével készült a 93-as Sound Of White Noise még merít a múltból, de már kísérletezősebb, néhol indusztriál hatásokat is felvonultat. Aztán 95-ben megjelenik írásunk tárgya, amely egyértelműen a csapat egyik legjobb lemeze, rengeteg keményebb, metálosabb hangzáselemmel. A lemezen már nem a korábbi alapítótag Dan Spitz gitározik, hanem a dobos Charlie Benante, aki amúgy az égész lemezt írta. Univerzális dobos nemde? Gitárokon kisegít még a roadból előléptetett Paul Cook, aki aztán később tag is lett.  

Mint mondtam, metálosabb a megközelítés és ez a nyitó, dühös Random Acts Of Senseless Violence-en érződik is. A kettes Fueled könnyedebb, amolyan metál sláger is lehetne, kiváló kétlábgépekkel. A King Size megint ezen a vonalon evez remek refrénnel. Iszonyatos sodrás van a dalban, a szólót szegény Dimebag Darrell (R.I.P.) nyomja és Bush is királyat énekel benne. A Riding Shotgun ezerrel kezdi a rohanást, hogy csak a verzék alatt nyugodjon meg egy kicsit. Dimebag itt is jókat szólózik megint. A Perpetual Motion megint a lazább vonulatból való, szinte már dúdolható, nagy koncertkedvenc. A hatos American Pompeii folytatása az előzőnek, zseniális darab és a dal vége az igazi headbangereknek való. A szitárszerú hangokból előbújó In A Zone masszív betonozással kezd és a faltörő kosként folytatja, az egyik legkeményebb dal a lemezen, abszolút metál A nyolcas Nothing a kedvencem, bár talán a legpopulárisabb – ha lehet ilyet metálzenére mondani – dal a lemezen. A málházosabb, mázsás súlyként gördülő riffeket felvonultató Drop The Ball hamar ellenpontoz. A Tester megint ez a kategória. Mély, zakatoló riffelés, sodró refrén, káosz befejezés. A záró, szinte akusztikus Bare megnyugtatja az addig ezerrel robogó lemezt. Kiváló befejezés.  



Fueled

Blogger-társammal Saabival 96-ban volt szerencsénk a PECSÁ-ban elcsipni a csapatot a lemez turnéjának zárókoncertjén. Életem egyik legnagyobb koncertélménye máig.  

A Stomp 442-t követő nyolcadik Anthrax albummal a  Volume 8 - The Threat is Real-lel a zenekar elérte a mélypontot. Promóció nulla, terjesztés nulla és sajnos a produkció is elég szürke.
2001-ben kitör az anthrax-vírussal kapcsolatos hisztéria, megtalálja Őket a média, de ahelyett, hogy ezt jól meglovagolnák, majdnem visszavonulót fújnak és még a névváltoztatás gondolata is felmerül. Meglátszik, hogy sohasem voltak a mainstreamben. Más már ebből milliókat kaszált volna. Ezt követő – ezidáig utolsó - stúdióalbumuk We've Come For You All címmel 2003-ban jelent meg tőlük, amely egy nagyon minőségi alkotás. Aztán csend. Bush kilépett, mert nem viselte túl jól, hogy a zenekar reunion koncerteket akar adni Belladonával. Aztán Belladonát újra bevették a csapatba, majd megint kilépett. Most éppen egy bizonyos Dan Nelson nevű fickó a csapat énekese, és bele hallgatva a fickó korábbi csapatának dolgaiba elsőre szöget ütött, hogy hasonlít a hangja John Bush-éra.

Hogy ekkora keverések után mit tesznek le asztalra azt nem tudom, de a múlt eredményeit ne vegyük el tőlük, mert az igazságtalan volna.



Nothing


Diszkográfia:
A Fistful Of Metal – 1984
Armed And Dangerous EP – 1985
Spreading The Disease – 1985
Among The Living – 1987
I’m The Man – 1987
State Of Euphoria – 1988
Penikufesin EP – 1989
Persistence Of Time – 1991
Sound Of White Noise – 1993
Live-The Island Years – 1994
Stomp 442 – 1995
Volume 8-The Threat is Real – 1998
Attack Of The Killer A’s – 1999
We’ve Come For You All – 2003

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr50416478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2008.04.09. 21:06:20

..de mennyire jó is ez (Stomp 442) az album. A 12 húros basszusgitárral együtt..

SAABI · http://rockstation.blog.hu 2008.04.10. 09:59:19

Bizony, bizony, egyetértünk! Számomra is az egyik legjobb lemez, amit eddigi életem során hallottam...

kennyking 2011.11.08. 21:08:59

Nálam a White noise a nyerő, bár a Belladonnás dolgokon nőttem fel, velük kapcsolatban.Nem bántam, hogy kirakták a szűrét...Most meg visszajött.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum