Márciusban jelent meg a tavalyi év egyik hazai felfedezettjének számító Metrosection első, bemutatkozó albuma Hiányzik a városnak a csend címmel. Akik rendszeresen követik az írásainkat, tudhatják, hogy én személy szerint nagy rajongójuk vagyok. Vártam is nagyon az első lemezt és nagyon szerettem volna csupa jót írni róla. Majdnem sikerült.

Nincs azzal semmi baj, ha egy album színes, kísérletezős akar lenni, de ha egy 8 számos, 30 perces albumon legalább négyféle egymáshoz nem hasonlító tételt számolok, véleményem szerint az már a ló másik oldalának esete. A már megszokott power-hangzáson kívül ugyanis van ezen a lemezen hip-hop-szerű hadarós darab, glames gitárhősködés, instrumentális befelé fordulás és egy szál pianínón elővezetett tétel is. Sok ez így egyszerre. Persze értem én, hogy ha már itt a lehetőség, nosza ragadjuk meg és próbáljunk ki néhány dolgot, csakhogy egy átgondolatlanul összerakott album veszélyes játék is lehet. Mekkora mákjuk van, hogy kezdő zenekarként igazából még egy ilyen albummal is több rajongót nyerhetnek, mint amennyit elveszítenek.

Kevésbé volnék csalódott, ha nem hallottam volna a csapat korábbi demóit, amelyek - ezt most már teljes bizonyossággal állítom – egyként túlszárnyalják a bemutatkozó lemezt. A demókon hallható egységes, okos, dinamikus váltásokkal gazdagított, zseniális hangzásban manifesztálódik számomra az igazi Metrosection zenekar. Ez az a hangzás, amely meggyőzte az Emergenza hazai zsűrijét, amely elbűvölte Pressert és Novákot és mindez ezen az albumon most valahogy szétzilálódni látszik. Persze, lehet, hogy érdemes lenne egy éles vonalat húzni a korábbi angol nyelvű produkciók és az itt hallható magyar szövegekkel ellátott dalok között(?). (Követelek egy angol nyelvű lemezt is!) Most már nem is igazán tudom, hogy melyik is az igazi Metrosection?

Szerencsére nem csak a lemezekre hagyatkozhatom. Nemrég például egy nagyon jó bulit csináltak a Könyvtárklubban. Ott látszott igazán, hogy a stúdiófelvételekről levehető hangzás mennyire visszafogottnak hat az élő koncertjeikhez képest, ahol is fantasztikus, lehengerlő energia árad belőlük – főleg a szigorúan megdörrentett rockos részeknek köszönhetően. Szóval ők tipikusan egy olyan banda, akiket érdemes testközelből is látni ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róluk.
A teljes kép pedig kísérletezgetések nélkül is kellően színes: ezek a srácok nagyon tudnak zenélni, technikai tudásuk elismerésre méltó (egyenként kiemelhetnék minden tagot), a zenekari összhang példás, tanítani való, a frontember Kocsis Bence fellépése meggyőző, szövegei értelmesek (angol és magyar egyaránt), bár az énektémákat hajlamos túlzottan lazán venni, így egy-két hamiskás és nem egészen odaillő hang néha be-becsúszik. A lemezkészítést pedig remélhetőleg sokat fogják még gyakorolni.

A Nincs vita című „igazi” Metrosection szerzeménnyel nyit az album: egy nagyon dinamikus, ritmusváltásokkal szinültig pakolt tétel, nagyobb részt intelligens módon végzett izommunkával, ami azért kellő szigort visz bele ahhoz, hogy itt a Rock STATON-ön szeretni tudjuk. A második, Szerencsétlen című dal ennél kicsit lazább szerkezetű és kísérletezőbb:  a rockos gitárfutamok után szinte megáll a dal, majd lassan ismét elkezdenek felpörögni vagy éppenséggel nyomnak egy kis reagge-t. A Holtidő ritmusváltásaiban, tempójában kicsit az előző dalra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy a refrén itt sokkal dallamosabb. Egyszerre slágergyanús és komplex – nagyon érdekes dolgokat tudnak összerakni ezek a srácok és a legjobb az egészben, hogy ez teljesen természetesen jön belőlük, izzadtságszag nélkül. A Függtünk a mától egy egészen másfajta kompozíció, mint amit megszoktunk tőlük. Ugyan teljesen itt sem tudják meghazudtolni saját magukat, a vége felé itt is van jó kis gitárnyúzás, egyébként pedig egy, a Jazzékiel énekesével közösen előadott dalról van szó meglepő, gyors, a rap és a hip-hop határait súroló stílusban és tempóval. A lemez csúcspontja számomra (még mindig) a Soha ne című tétel. Laza, álmos indítás után olyan riffeket zúdítanak rám, hogy a hajam csak úgy lobog tőle, azután megint padlófék, lassúzás, miközben már érezhető, hogy lehet készülni a következő headbangre. Enervált vokál, laza, már-már hanyag pengetés, a dobok körbepüfölése és virtuóz basszusjáték vezeti fel a durvulós, gyors részeket. Ebben a dalban benne van mindaz, amitől ez a zenekar az ami: nagyon okos, intelligens megoldások az ínyencek kedvére, gyors gitárgyilkolós betétek rockereknek, kifogástalanul kivitelezett break-ek, egyszóval fantasztikus dinamika. Ez a felvétel komoly bizsergést okoz a szervezetemben, ami tapasztalataim szerint annyit jelent, hogy valami nagyon jót hallok. Az ezt követő Égszakadás a már említett pianínós dal. Hát ezt én nemigen tudom hová tenni, de ha már ilyesmiket bevállal Bence, akkor a precízebb énekre bizony oda kellene figyelnie. Nem szabad elfelejteni, hogy amíg a vaskos gitárhangzás képes jótékonyan elfedni dolgokat, egy pianínó erre nem képes. Viszont ami utána jön (Nyugtató) az megint full libabőr (bizsergés). Esküszöm ilyen gitárszólamokat utoljára az amerikai glamrock fénykorában hallottam. Havai Gábor ebben a dalban nagyon nagyot gitározik. Egy lassú felvételről van szó, a címe Nyugtató és a hatása is olyan. Nem gagyi, nem nyálas, van benne energia elég a lassú tempó ellenére is, amit főleg a kiváló gitárjáték tesz bele természetesen főleg ritmus oldalról és hát a szólózásoktól meg teljesen kivagyok. Ettől a csajok is a lábaik elé fognak omolni, az tuti. A Nyugtató után a még nyugtatóbb 137 című instrumentális tétel zárja a lemezt andalító kis aláfestő muzsikával.

Érdekes lemez ez. Egyébként az első felindulásom után, úgy vagyok vele, hogy minél többször hallgatom, annál jobban megbarátkozom vele. Vagy ő velem. Nem tudom eldönteni. Minden esetre, a Metrosection továbbra sem elvitatható érdeme, hogy rendes egyetemistákhoz illően, mély értelmű, nagyon okos,  intellektuális és értékes zenét csinálnak megbolondítva olyan elemekkel, amelyek koncerten még a legkisebb cuccon is úgy szólnak, hogy ott kő kövön nem marad.
Én erre a munkára - némi elfogultsággal - most egy hetest adnék. Kábé ilyen távolságra vannak jelenleg egy tízes lemeztől.

7/10

Update, 21:55:
Az írás megjelenése után váltottam egy mailt az énekes Bencével, aki felvilágosított, hogy azért nem egységes a lemez, mert ez tulajdonképpen egy "best of" a magyar nyelvű dalokból, amik az elmúlt két év alatt születtek, így van ami már két éves és van olyan, ami két hónapos. Ez az infó némileg enyhíti a dolgot... de akkor is csak hetes! :)