Varázsolj még Chris! : Coldplay - Viva la Vida Or Death And All His Friends

2008. július 03. - sunthatneversets

Chris Martin már nem hat olyan idegesítően rám, mint pár éve. Megszoktam, beletörődtem. Az X&Y lemez környékén a csapból is a Coldplay folyt. Nyolcszoros platina a szigetországban, háromszoros az USA-ban. Lapáttal merték a pénzt a bankszámlára. Nincs mese felültek a trónra, aztán onnan le nem taszítják őket az már holtbiztos.

Hogy örökölték-e a trónt vagy „államcsínnyel” jutottak oda, az már édesmindegy. Nem hinném, hogy valaha is klubkoncerteket kell, hogy adjanak a megélhetés kedvéért. Most ráadásul azzal a Brian Eno-val dolgoztak, aki a U2-t a csúcsok csúcsára juttatta a The Joshua Tree című világhírű klasszikussal. Idáig is lehetett párhuzamokat vonni az ír csapattal, elvakultabbak egyenesen kijelentették, hogy a hátukon másztak addig a bizonyos trónig. A Brian Eno-val való közös munka bizonyára az ő elméletüket támasztja alá, érzékenyebbeknél meg egyből kiveri a biztosítékot. És hát mondjuk meg őszintén a Coldplay közel sem olyan eredeti, mint a U2, de már odáig jutottak és ezt cáfolni felesleges volna.

Akad azért itt pár jó nóta. Meg pár nem annyira emlékezetes, de okosan, atmoszférikusan, - amolyan értelmiségien - tálalt. Meg aztán az évek és turnék során felszedtek pár olyan hatást, amely zenéjüket kétségtelenül változatosabbá tette. A rövid Cure-os Life In Technicolor-ral nyit a lemez, egyfajta bevezetőképpen. A kettes Cemeteries Of London kiváló nóta, sláger lesz biztos. Ha becsukom a szemem azért a U2 jelenik meg, főleg a gitárjáték terén. A következő Lost! megint egy kicsit íres, de kellemes harmóniákat, templomi hangulatot áraszt. A 42 zongorával, hegedűvel kísért melankóliája, heves öngyújtó égetést varázsolhat az arénákba, de igazából semmi több, még akkor sem, ha a közepén az az arabos (a la No Quarter) rész egy kicsit feldobja, de a bohókás befejezés inkább illik egy amerikai egyetemi csapathoz, mint hozzájuk. A Lovers In Japan/Reign Of Love egy az egyben úgy kezdődik, mint az előző lemez Talk című dala. Aztán ez is elég U2-s vonalvezetésű lesz. Ha nagyon akarom el tudom képzelni Bono-t a mikrofon mögött, mert Chris Martin teljesen ugyanolyan tónusban énekel. A nóta azonban kellemesen sodrós, ezt el kell ismerni. A dal 3,55-nél átmegy a Reign Of Love-ba, ami megint egy zongorás, melankólikus darab, emlékezetes pillanat nélkül. A hatos Yes a lemez leghosszabb dala a maga hét percével, igaz a felétől a Chinese Sleep Chant című szösszenetbe megy át.  Mély, dörmögős stílusban, keleti izeket felvonultatva fogant. Nem hasonlít a lemezen egyetlen más dalra sem és ez benne a jó, aztán a másik fele amolyan kapkodós noise-pop rohanás. A táncos-hegedűs Viva la Vida, amolyan tipikus Coldplay. A klipről már ismerős lassan bontakozó Violet Hill pedig katonás feszességével igazi telitalálat. A country-s, kocsmai hangulattal nyitó Strawberry Swing valahogy úgy is marad. Várja az ember, hogy kibontakozzon, de az istenért nem bontakozik. A záró Death And All His Friend megint két tételből áll, a dal második fele The Escapist címre hallgat. Vontatott melódiák csendülnek fel, de hát már a cím sem sejtett sok vidámságot. A dal második felére ugyanúgy igaz a mély szomorúság és így, mély melankóliában ér véget a lemez. 

 

 
Coldplay: Viva La Vida (live)
 

Kiváló zenészek, nagy kvalitások, de valahogy olyanok ők mint a híres bűvész, aki csak a  trükkjei egyik felét találta ki maga, a másik felét valahol látta és saját képére formálta. De a híres bűvész attól híres, hogy ezeket úgy adja elő, hogy a közönség mind elhiszi neki, ez itt az eredeti. Hát varázsolj Chris!

8/10   
 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr22551951

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum