Harmincöt felett, és ha a családi állapota nős rovat beikszelt, már nem olyan egyszerű minden évben eljutni valami jó kis buliba. Ha ehhez hozzáadjuk a különböző formában testet és csekket öltő törlesztőrészleteket, számlákat akkor meg pláne nem egyszerű.

Na de mielőtt valami szociológiai tanulmányba vágnék, ugorjunk rögtön a témára. Idén nem én döntöttem el, melyik napra menjünk. Idén jó férj módjára alkalmazkodtam. Mikor azonban fél három magasságában kiderült, hogy jeggyel rendelkező hölgyismerősünk inkább a kikapcsolódásnak más formáját választja, már rossz érzéseim voltak.

Hogy a Sziget Fesztivállal kapcsolatban évről évre felmerül ki mennyi decibelt bír ki a környéken és hogy meddig mehet még ez így, az már megszokott. A Volton nem téma, vagy még nem kapott széleskörű publicitást, hogy miért henteregnek beszívott, berúgott punkok és egyéb zenei nációk gyermekei a kertekben, tapossák le füvet, vagy hugyozzák derékba a kerítést. Már pedig a városból felvezető úton négy napig ez a helyzet, amibe a lakók azt hiszem már beletörődtek. 

Fél öt felé érkeztünk az előbb említett kertben hempergő tömegen keresztül, az összes színpadon szinte beállás folyt, a következő koncertekre történő felkészülés jegyében, kivéve az MR2 színpadot, ahol egy Pamut nevű rockformáció kívánt verbálisan basszusgitárost cserélni, mivel az belehibázott az egyik nótába és újra kellett kezdeni. Gondoltam, mivel éhes vagyok bedobok egy sült kolbászt, amit le is öblítettem egy jó korsó – értsd fél literes műanyagpohár – hideg sörrel.  A Nagyszínpad felől szűrődő, hangokból már kivehető volt rögtön kezdődik valami. A valami nevezetesen a manapság egyre népszerűbb Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertje volt. Egész szép kis tömeg gyűlt össze a színpad előtt. Hát erre a zenére láb nem igen maradhatott mozdulatlanul. Az énekes Lord Panamo is fáradhatatlanul végezte a futópadon való futás futópad nélkül típusú mozgását. De a tömeg vette a lapot. Hat nóta után átballagtunk a MTV Headbangers Ball Arénaba, ahol a soproni Dalriada adott egy egyórás jó kis folk-metal koncertet. Az elmúlt években egész masszív kis rajongótábort gyűjtöttek maguk köré, amit jól jelez a közel háromezres sátorban a félház. Korai nótákkal kezdtek, de a hangzás gyalázatos volt. A Szelek című új album, A Nap és Szél Háza című nótájára javult a hangzás, de szövegeket csak úgy lehetett érteni, ha valaki amúgy is tudta őket. A koncert csúcspontja nekem a második lemezes Téli Ének volt. A közönség amúgy végig nagyon élvezte a bulit és a zenekar nagyon is hálás volt ezért.

A koncertről visszafele a ex-Nyers Czutor Zoli Belmondó nevű zenekarának koncertjébe pillantottunk bele, de nekem valahogy ez annyira nem jött be. A Nagyszínpadon eközben halál pontosan kezdett a Depresszió, akik az elmúlt években egész előkelő helyre küzdötték magukat a hazai rock-metal színtéren a Machine Head találkozik a Tankcsapdával típusú zenéjükkel. Nos én tisztelem a Volt Fesztivál szervezőit, de a zenekar még nem Nagyszínpad kategória. Vagy csak annak tükrében nem, hogy egy sátorral odébb meg Belga volt. Míg a Depresszióra két iskolabusznyi fanatikus metálos zúzott addig a Belga koncertjére háromszor annyian akartak bejutni mint amilyet az amúgy nem kicsi sátor elbírt volna. Harapni lehetett a levegőt odabent. Kicsit késve megjelent a három örült fehér nadrágban, fehér trikóban, és kötött sapkában, majd mikor az első dal refrénjében felcsendült a te mit, te mit, te mit, te mit parodizálsz, mi akkor távoztunk. A  sátorhoz bevezető, mintegy 80 méteres úton még vastagon hömpölygött befelé a tömeg, de pár perccel később ők is szomorúan konstatálták, itt nem lesz bejutás.

Aki az említett zenekarokat szándékosan így szervezte az emberiség ellenes büntettet követett el, vagy csak egyszerűen nem ért ehhez az egészhez, vagy valami olyasmi történt amit mi nem tudhatunk, de ez akkor is bukta, nem is kicsi.

A Volton évek óta azt mondják, hogy hetvenezer látogatót várnak, de nekem évről évre nagyobbnak tűnik a tömeg. Azt gondolom a fesztivál már régen kinőtte magát, csak hát a helyhiány miatt elég korlátozottak a lehetőségek. Az embernyomor itt számunkra véget is vetett a programoknak, lévén, hogy a kedves feleségem haza akart menni, én meg olyan nagyon nem ellenkeztem pedig a Quimby-t, meg a Manu Chao-t még meg akartam nézni.

Kifele mentünkben még pár percet elkaptunk a legújabb hazai export termékből a The Moog-ból, akik az első szám szar hangzása miatt kis türelemre intették a tömeget és megkértek mindenkit, hogy ne menjenek haza. Nekünk már hiába mondták.