Nem könnyű az ember dolga, ha egy olyan együttes új lemezéről kell írnia, akik alapvetően befolyásolták azt, hogy kialakult zenei ízlése legyen. A Judas Priest etalon, a rocktörténelem egy nem is olyan piciny darabja, még ha azt gondolom pályája zenitjén már rég túl jár a csapat. Ami persze abból is adódik, hogy első, Rocka Rolla című lemezüket 1974-ben adták ki. Az barátok közt is harmincnégy évvel ezelőtt volt.
Én 1987-ben ismertem meg a csapatot a Priest ...Live! című koncertlemezzel, mely a Priest életmű 80-as évekbeli sikereit örökítette meg. De azt mondom, hogy mégis a Painkiller volt az a lemez, amellyel nálam a Judas Priest beírta magát a hallhatatlanok közé. Aztán Halford bácsi kivált, hogy ennek a lemeznek a zenei világában merülhessen el egy kicsit és a Fight tényleg nagyszerű próbálkozás volt. Aztán évek múltán a honvágy, meg a pénz visszacsábította a kályha közelébe és azóta – csakúgy mint az Iron Maiden esetében – már nem az igazi ez az egész. De mint a bevezetőben említettem három évtizede nyomják, nehéz már új dolgokat felmutatni.
Amikor megtudtam, hogy a Nostradamus dupla konceptlemez lesz, egy kicsit már eleve tartottam a produkció végeredményétől. Az érzéseim be is igazolódtak, igaz a kép azért sokkal árnyaltabb ennél. A Nostradamus, mint a címéből sejthető a legendás jós életét dolgozza fel, de nem a jóslatain keresztül, ezt fontos kihangsúlyozni. Egy ilyen témát közel 120 perceben feldolgozni nem kis merészség és szerintem már amúgy is előrevetíti a végeredmény felemás voltát.
Merthogyis! Ez az epikus, teátrális, himnikus, pátosszal teli megközelítés egy kicsit idegen a csapattól. De mivel ők a Judas Priest, stabil rajongó táborral, megtehetik bármi következmény nélkül. És hát, ha ahhoz volt kedvük, hogy egy olyan lemezt készítsenek, melyben Rob Halford hangja, inkább a középtartományokat súrolja - néhol alulról -, ahol a védjegyszerű power riffelés néha csak díszítés az adott nótán belül, vagy ahol a Don Airey által kezelt billentyű viszi a prímet, sokszor teljesen filmzenés hangulatot árasztva ezzel, akkor lelkük rajta.
A nóták színvonala azonban kicsit hektikusra sikeredett, és itt most vonatkoztassunk el attól, hogy Judas Priestet hallunk, mert attól még nem szar valami, ha nem azt halljuk amit megszoktunk tőlük. Az egész lemez két discjére igaz, hogy jól operál a kétperc körüli átkötőkkel, bevezetőkkel, valamint az ezeket hídként összekötő nótákkal, vagy akár fordítva is mondhatnám. Ezek a bevezetők, átkötők telis-tele vannak abszolúte filmes, nagyzenekari hangzásokat megtestesítő hangzáselemekkel, melyek inkább csak díszítések.
Az első disc tartogat néhány kellemes meglepetést, elég ha csak a Prophecy és Persecution kiváló power riffelését említem (utóbbi különösen nagy nóta), vagy szintén kellemes az olasz refrénnel operáló, szinte rockopera Pestilence And Plague. A Conquest megadalllamos éneke is megragad a fülben, de a Death hét és fél perces monoton döngölése már igen fárasztó tud lenni.
A második discen viszont szinte eltűnik a gitár, lassú ömlengős-dallamos nóták (Exiled, Alone, New Beginning) uralkodnak, melyek között néha feltűnik egy-két judasosabb is, mint a Visions, vagy a Nostradamus, ami a sok melankólia után kifejezetten jól esik a fülnek. Ebbe még egy kevés északi metál is került.
Hogy összefoglalásként mit lehet mondani? Talán azt, hogy bármennyire is grandiózus vállalkozás ez, bármennyire minőségi is a munka, egyvégtében hallgatni túl fárasztó, amin bizonyára nem segítenek az öt-hat, néhol nyolc perc feletti tételek sem. Aki pedig azt mondja, hogy sokadszori hallgatás után mutatja meg igazi értékeit, az bizonyára egész nap otthon ül és Rob Halfordot hallgatja.
7.5/10
(A lemezhez készült eddigi egyetlen videoklipet már korábban bemutattuk Judas Priest : War (új videó) című írásunkban.)
