Az amerikai Jacksonville-ből (Florida) származó hard rock ötös, a Shinedown új, harmadik albumának első hangjainál nagyon belelkesedtem, mert azt hittem, találtam valami nagyon jót. Azután később kiderült, hogy ahogy a játékidő telik úgy fogy a dög a Shinedown aktuális dalaiból, így végeredményben az Őrület hangja helyett egy-két kiemelkedő tételen kívül nagyrészt erős közepes produkciót és idegesítően sok lírázást hallgathattam.
Pedig az első Devour című dalnál (videó megtekinthető alant) még úgy tűnt, hogy hűek a lemez címéhez, hiszen ez egy olyan tipikus, dögös, húzós, „lehúzott ablak, vissza három, full hangerő” típusú rock'n'roll, hogy már-már azt hittem, ezen a lemezen tényleg az őrület hangjai szabadulnak majd el. Egyre erősödő, a háttérből jövő frenetikus, „zakatolós” rifforgia vezeti be a dalt, hogy azután egy majd három perces élvezetes rohanásba vigyen bennünket. Mondjuk, a refrén lehetne kicsit kevésbé rádióbarát (ekkor még nem tudtam, hogy mi vár rám később), de ez a riff mindent visz. Kiváló slágernóta lehet illetve már az is, hiszen ez volt a kiválasztott single a lemezről a rockrádiókban.
A második Sound Of Madness a nyitáshoz képest visszafogottabb tempójú dal. Itt is vannak jó kis gitártémák, amiket még brutálisabbra lehetett volna alakítani, ha egy kicsit mélyebbre hangolják a szerszámot, de akkor már lehet, hogy túlságosan elütne a slágeresre írt refréntől, amelynek itt is kicsit olyan az íze, mintha szándékosan magukhoz akarnák édesgetni azokat a népeket is, akiket a kemény hangzás amúgy taszít. Nem beszélve a Second Chanceről, ami egy tipikusabbnál is tipikusabb amerikai líra, amúgy Bon Jovi módra. Kemények is vagyunk meg tökösek is, de azért szeretjük a sikítozó, könnyeiket nyeldeső tiniket is.
A tinik szívének kifacsarása után a negyedik Cry For Helppel aztán ismét a keményebb tábor felé fordulnak: ismét egy húzósabb, kompromisszumok nélküli, vérbeli rock'n'roll felvétel. Könyörgöm, srácok, miért nem lehet minden dal ilyen? Majdnem tökéletes. A következő The Crow and The Butterfly című tételt már csak a címe alapján ugornám, de azért persze meghallgattam: ismét líra, egy fokozatosan emelkedő ívű rockhimnusz-szerűség, kis szólóval a végén.
A pillangók lelki világába való betekintést követően megint egy tömegeknek szánt felvétel következik. Az If Only Knew olyanoknak szól, akik azt gondolják, hogy a rockzenét kereskedelmi rádiókban játszott bandák találták fel. Az ezt követő Sin With A Grin szerencsére kellően szigorúan dörren meg ahhoz, hogy végképp el ne veszítsem az érdeklődésem a lemez iránt. Nagyon jó témákat tettek ebbe a dalba is és továbbra sem értem, hogy ha ennyire jól értik, hogy kell húzós nótákat írni, akkor miért nem csinálják IGAZÁBÓL? Kinek akarnak vajon megfelelni ezzel a sok kommersz baromsággal? Kötve hiszem, hogy csak maguknak.
Éééés, na tessék, csak emlegetni kellett: What A Shame. Hát ez az, én is ezt mondom! Pedig itt most még egy kis pszichés lebegés is bejön, ami az eddigiektől eltérően egyedi ízt hoz és fémesebb a hangzás is, de a refrén mindent elárul. Sajnálom fiúk, most nem vagyok az ilyesmihez megfelelő hangulatban, én dögös zenét akarok hallani. Olyasmit, mint a következő gyors, ügyes megoldásokkal teli Cyanid Sweet Tooth Suicide című dalban prezentáltok. Az utolsó előtti Breaking Inside alatt ismét az érzelmeké a főszerep: nagyon jó dal egyébként, csak mint említettem most nem erre vagyok ráhangolódva, úgyhogy kezd is elegem lenni ezekből a rockhimnuszokból. Nézzük, mit kapunk búcsúzóul: billenytűs kíséret, kiváló vokálozás, no gitár, no dob; tehát újabb líra – ez volt a Call Me. ...és ez volt The Sound Of Madness.
Minden prüszkölésem ellenére azt kell mondjam (el kell ismernem), egyáltalán nem rossz lemez ez, hiszen professzionális módon felépített felvételeket tartalmaz, professzionális zenészekkel, professzionális keverés mellett, tehát minden állatira professzionális – ahogy az amerikában megszokott és tényleg abszolúte szórakoztató is lehet a dolog - már, ha valaki a rockzene líraibb, himnikusabb vonalát kedveli.
Én most egyszerűen csak bosszankodom, mert szerintem ebben a csapatban sokkal, de sokkal több van ennél, mint amit ezen a lemezen mutatnak. Hiszen kiváló a gitár szekció (Nick Perri és Zack Myers), nagyon jó kis riffeket tudnak kitalálni, igaz Zack Myers ezen a lemezen inkább a basszus sávokért felelt, de biztosan benne van a keze a gitárhangzásban is. Az énekes Brent Smith pedig egy igazi rock torok, igazi frontember-fazon, aki élvezetes és egyenletesen jó színvonalú énektémákat hoz minden egyes dalban: tökéletesen ura a hangjának, a húzósabb, gyorsabb tételeknél egy kicsit ördögibb tónusra vált, a lírában pedig - természetesen - hozza a bugyihúzogató stílust.
Ha egyszer a Shinedown tagjai (Brent Smith vokál, Nick Perri gitár, Zach Myers gitár, basszusgitár, Eric Bass basszusgitár, vokál, pianó és Barry Kerch dobok) véletlenül úgy döntenének, hogy ezúttal nem érdekli őket, hogy platina lesz-e a lemezük vagy sem, olyan, de olyan dögös albumot csinálhatnának, amitől mindenki csak simán beszarna. A tudásuk a lemezen található három vagy négy pörgősebb felvétel alapján legalábbis megvan hozzá. Alighanem már csak a szándék hiányzik. Ettől függetlenül jó szívvel ajánlom őket, mert jók. Tényleg.
A pontozásban viszont szigorú leszek:
7/10
Shinedown : Devour
