RockStation

Metallica újratölt(őd)ve : Death Magnetic

2008. szeptember 15. - SAABI

Itt van hát a várva várt album; végérvényesen lehullt a lepel minden titokról, az óriási marketingparádéval beharangozott mű mostantól szabadon, a maga teljességében hallgatható, mustrálható, kritizálható, fikázható, kidobható, szerethető, aranykeretbe foglalható – kinek, kinek vérmérséklete és hozzáállása szerint. Azt előre elárulhatom, hogy fikázni nehéz lesz, mert a csapat a Load/Reload és a St.Anger mellékvágányáról visszakanyarodva ezúttal egy nagyszerű albumot hozott össze, ami kétségkívül vissza fogja hozni a Metallica név régi csillogását.

Mr. Hetfield és társai mostanra végképp megelégelték a Load albummal nyitott kísérletezős korszak miatti kritikákat és fanyalgásokat. Egy időre ugyan elment a kedvük a zeneszerzéstől, de végre fogták magukat, ajtót mutattak Bob Rock-nak (aki a Black Albumtól bebetonozta magát a produceri székbe) és helyette Rick Rubinnal társulva újrahallgatták a korai lemezeiket, nem titkoltan azzal a céllal, hogy megpróbálják feltámasztani a régi, sokak által elveszettnek hitt Metallica-hangzást. A kísérlet olyannyira sikeres lett, hogy nemcsak a régi Metallica hangzást kaptuk vissza, hanem annál sokkal többet. Ne felejtsük el, hogy ezek az emberek a profi ligában játszanak és igenis igényesek a munkájukra – még akkor is, ha a végproduktum néha nem is nyeri el a nagyközönség tetszését. Igen nagyot csalódtam volna, ha csak egy egyszerű önmásolást hajtanak végre.

Ilyesmiről azonban szó nincs: a Death Magnetic hangzásvilágában ott van a régi 80-as évek vége, de éppúgy ott van a mai modern metál is. Úgy nyúltak vissza a múltba, hogy közben előre is léptek. Ne higgye senki, hogy ez a lemez a régi Metallica koppintása, ez igazi  modern, friss, őszinte és élvezetes rockzene a saját szájuk íze szerint értelmezve – természetesen ízig-vérig Metallica.

Rick Rubin érdekes, kicsit szokatlan felfogásban irányította a felvételeket. A mai technikai feltételek mellett a hangzást megcsinálhatták volna olyanra, hogy az embernek levigye a fejét hallgatás közben, csinálhattak volna bombasztikus dobhangzást előtérbe tolt mellkasdöngető basszussal, állat módon megdörrenő gitárokkal, csinálhatták volna az egészet monumentálisra, hogy a felfokozott várakozás végén jó nagyot durranjon. De nem ilyenre csinálták, hanem olyanra, mintha még mindig 1990-et írnánk. Lars Ulrich dobjai néha úgy szólnak, mintha kartondobozokat püfölne, Robert Trujillo basszusát pedig csak itt-ott hallani tisztán, egyéb helyeken „csak” az a döbbenetes energia sejteti ottlétét valahol a két frontgitáros mögött, amivel tolja előre a dalokat. Hetfield és Hammett gitárjai abszolút előtérben, elsőbbséget élvezve pedig tényleg a régi hőskort idézik az ember lelki szemei elé. James Hetfiled élvezetes ritmusjátéka és Kirk Hammett szólói még mindig tökéletes kombinációt alkotnak.

A dalok felépítése szintén a hőskor szellemét hozza vissza, de a mai kor igényeinek megfelelően újraértelmezve – és valójában itt van a svédcsavar az egész történetben. Ami már a tracklistára ránézve is azonnal feltűnik, hogy a tíz  felvételből csak kettő darab van, ami hét perc alatti játékidővel bír. A korábbi lemezekhez képesti többlet tehát számokban, azaz percekben, másodpercekben is mérhető, de nem igazán erre gondolok, mikor azt írom, hogy több. Az igazi  többlet ugyanis abban áll, hogy a Black Albumnál bevezetett, korábbi verze-refrén-verze-refrén dalszerkezet ezen a lemezen ismét kissé komplexebb lett; hosszú intrók,  kemény trashes riffparádék, fogós, dallamos refrének, azután még keményebb riffelés szólókkal gazdagon díszítve, a dalok kétharmadától pedig a menetrendszerű ritmusváltás és az azt követő vadulás jellemzi a nótákat tisztességesen megírt levezetéssel. A dalok utolsó harmadában teret nyerő váltások gyakran olyan élesek, mintha egy másik dalba kezdenének. Első hallgatásra talán feleslegesnek tűnhet ekkorára nyújtani egy-egy dalt, hiszen a jammelgetés igazi színtere nem a stúdió szokott lenni, az inkább arénákba való 80 ezres közönség elé, ám később, ahogy a sodró lendületű dalok viszik magával az embert, kiderül, hogy egyáltalán nem válik unalmassá a sztori.
Az biztos, hogy a korábbi egy-egy számot kiragadó marketingkampány az érdeklődést ugyan sikeresen fenntartotta, de a lemez igazi karakteréből vajmi keveset mutatott. Ezt a 75 percet így egyhuzamban, a maga teljességében kell végighallgatni. Nem nehéz feladat, lévén, hogy a dalok lehengerlőek, a tempó sodor magával és csakhamar átragad az emberre a négy tag fantasztikus lelkesedése, amellyel ezt az albumot készítették. A bizonyítási vágy szintén végig kitűnik, de mivel abszolút izzadtságszag mentes és őszinte a dolog, egyáltalán nem zavaró, az eredmény pedig tiszteletre méltó. 

Ez a lemez kétségkívül egyértelmű válasz a kétkedők utóbbi években egyre gyakrabban feltett kérdéseire, miszerint: vajon tud-e még olyan színvonalú produktumokat felmutatni a Metallica, mint fénykorában, a nyolcvanas évek végén és a 90–es évek elején? A válasz a Death Magnetic megjelenésével végérvényesen megszületett: igen, tud. Sőt ennél többet tud: múltba révedés helyett igazi, mai modern metálzenét tettek le az asztalra.

 A dalokat hallgatva persze elő-elő sejlik a Master Of Puppets, a Justice... vagy a Black Album egy-egy kellemes pillanata, amely annak idején már örökre beleragadt a fejünkbe; nem lehet, nem észrevenni, de a közös emlékek felidézése csak erősítik a lemez és a régi rajongók kapcsolatát. 


Dalokat nem igen lehet kiemelni, komplexitásuk miatt szavakkal nehezen is írhatók le, de annyit mondhatok, hogy mind a tíz felvétel ül a helyén, profi munka egytől egyig.
Bő lére eresztett elemezgetés helyett inkább csak pillanatképeket idéznék: a modern hatások egyik fő bizonyítéka a The End Of The Line intrója utáni ritmusváltás, melyből egy brutálisan jó, lendületes, féktelen ugrálásra késztető  dallamos riffel jönnek ki (el lehet képzelni a hatását élőben) – ilyeneket lehet manapság hallani például a Volbeat albumain is. A Broken, Beat & Scarred -ben minden benne van, ami a Metallicát jelemezheti: ólomsúlyként nyomó kezdés Trujillo disszonáns basszusjátékával megtámogatva, ördögi vokál James Hetfield módra, fantasztikus ritmus-szóló összjáték és a ritmusgitárhoz szigorúan igazodó, mégis, néha kiszámíthatatlan Ulrich-féle pergetések, cinpüfölések. Az eddigi egyetlen videós dal, a  The Day That Never Comes folyama kicsit a One-t idézi lassú, lírikus kezdésével, a refrén emelkedettségével és a végén az éles, villámgyors riffekket és felturbózott tempót hozó váltással. Az All Nightmare Long kezdéséről remélem, mindenkinek beugrik az Enter Sandman, de a folytatás messze nem olyan, ugyanis villámgyors trash-riffjei miatt ez biztos nem lesz a rádiók kedvence. A The Unforgiven III a lassú részek alatti pengetés remek dallamával, széles tartományokat átfogó dinamikájával és Hetfield kiváló, érzelemgazdag vokálozásával tud kellemes perceket okozni.  Emlékezetes még az „instrumentális”, ének nélküli Suicide & Redemption, amelyben természetesen Hetfield és Hammett csodás gitárjátéka viszi a prímet, olyan élvezetes összjátékot bemutatva, ami után minden rockrajongó megnyalhatja mind a tíz ujját.

Úgy látszik kicsit rám is átragadhatott a kételkedők cinizmusa, mert az első néhány hallgatás alatt folyamatosan próbáltam fogást találni az anyagon, de mostanra végérvényesen meggyőztek, hogy hiába is próbálkozom. (Mentségemre szolgáljon, hogy MP3 lejátszón keresztül hallgattam először mini füldugóval és hát ugye nagy különbség van egy rendes hifi-cucc és egy füldugó között...)
Ha van is hibája az anyagnak (mert miért ne lehetne), az annyira elhanyagolható, hogy az élvezeti értékéből semmit sem von le. Végül arra jutottam, ez a lemez a belefektetett energiának, szívnek és léleknek megfelelően nem kaphat mást, csakis maximális értékelést. Kiváló munka, nálam év lemeze esélyes.

10/10

A lemez egyébként a megjelenés után on-line hallgatható a csapat weboldalán, aki még nem hallotta az alábbi linken mintát vehet:

Metallica hivatalos website, Death Magnetic online hallgatás

 

Alant a The Day That Never Comes kiváló klipje látható.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr79663783

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sunthatneversets · http://rockstation.blog.hu 2008.09.15. 07:16:50

Hát a fene se tudja. Én ennyire lelkes nem vagyok. Azt mondom meg van ez tervezve rendesen, nem minden zsigerből jön. Gondoltak itt a régi meg az elmúlt 15 évben hozzájuk csapódott rajongókra is. Ettől függetlenül egy kilencest megér.

Géb 2008.09.29. 17:51:18

Egyetértek a cikk írójával. Nálam is egyértelműen az év albuma!
Death Magnetic: 10/10

garffity 2008.09.29. 18:19:44

Fene se tudja mi és hogyan volt megtervezve, de ebből a 10 dalból 5-öt lenyomtak a berlini lemezbemutatón (aztán persze Londonban is) és mondhatom nagyon hitelesen jött át az őszinte örömteli zenélés. Nagyon ütős kis koncert volt, és nagyon jól szóltak az új dalok. Nem könnyen emészthetőek, egy-két hallgatás nekem sem volt elég, most meg már ki se akarom venni a lejátszóból. Tényleg nagyítóval kell keresni a gyenge pontjait! Nekem tetszik, nagyon!!!!! 10/10
Jó lenne már Budapesten is meghallgatni ezeket a nótákat!!!! Meg a régebbiket is!! Azt hiszem 10. éve várják már sok ezren!!!!!
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum