Modern és szürke - In Flames : A Sense Of Purpose

2008. március 30. - sunthatneversets
Szegény ember vízzel főz, szegény rocker meg myspace-en hallgat zenét. Mivel a RockSTATION egyenlőre nem a honi rock & metal orgánumok csúcsa, ezért a kiadók által küldött promó cd-k valahogy nem landolnak a postaládámban. Így kénytelen-kelletlen megint arra a lehetőségre alapozom ezt a postot, hogy az In Flames új A Sense Of Purpose című sorlemeze, teljes terjedelmében meghallgatható volt a fenti oldalon.

Az 1990-ben Svédországban indult In Flames zenekar a korai idők dallamos death metálját szépen, módszeresen lemezről lemezre modern rockra váltotta. Én jómagam a Clayman című lemezükkel kezdtem a velük való ismerkedést. Abban a lemezben még benne volt a régebbi lemezek súlya és az újabb idők modernebb hangszerelési megoldásai. Későbbi lemezeiken egyre inkább eltűnt a súly és maradt a modernség, de ez egyúttal azt gondolom pont az eredetiséget vette el ebből a götebörgi vonalú zenéből.

Az A Sense Of Purpose már a nyolcadik lemezük és a folyamat ezen a lemezen is folytatódik. Maga a zene kiválóan hangszerelt, de – félreértés ne essék nem vagyok mainstream ellenes – némelyik dal, már az MTV-be is elmenne és most nem a Headbangers Ball-ra gondolok.



The Mirror's Truth

A The Mirror's Truth, Disconnected, Sleepless Again hármas abszolút modern rockslágerek stílusban kezdi a lemezt. Karcosabb, üvöltős-hörgős ének a verzék alatt, dallamos-tisztább ének a refrén alatt. Ismerős recept. A riffek is elég átlagosak és mivel hasonló tónusban szólal meg a zene, teljesen össze is folynak a dalok. A négyes Alias jó témával nyit, aztán teljesen klisés, középszerű szerzeménybe torkollik, mintha hiányozna belőle az ötlet. Az I'm The Highway melodikus gitártémával kezd – mondjuk ez az összes dalban megvan – aztán kicsit tempósabban folytatja, de semmi olyan extrát nem nyújt amire felkapnám a fejem. A Delight And Angers masszívabb nyitánnyal bír, de aztán ez is csak középtempós döngölés lesz és itt még a refrén sem valami emlékezetes. A hetes Move Through Me már fajsúlyosabb darab jó riffekkel és jó sampler betétekkel. Ilyenből kellett volna több.

Aztán hamar alábbhagy a lendület. A The Chosen Pessimist dark romantikázása nekem kicsit már sok, ráadásul ezt nyolc percben elővezetni; tiszta bealvás és abszolúte nem is passzol ide, bár a dal vége jó. Ez után a Sober And Irrelevant betonozása jólesik a fülemnek. Szintén ilyenbőlkelletvolnatöbb kategória.  A tízes Condemned megint sziklán nyit és ez kimondottan jó darab is. Mi van ezek a végére indulnak be? A Drenched In Fear  már újból a modernebb ént helyezi előtérbe. A befejező March To The Shore gyorsabb tempójú darab és szerencsére ez is a jobbak közül való.



Hát mit mondjak. Aki fanatikus úgyis beszerzi attól függetlenül, hogy én itt mit hordok össze. Emellett viszont nem lehet nem megjegyezni, hogy ez bizony elég szürke teljesítmény sok átlagos dallal és kevés igazán emlékezetessel. Ha az egész tudatos koncepció, akkor nyílván tudják mit csinálnak, de ez akkor is csak egy erősen közepes produktum. A lemezborító pedig jó eséllyel pályázhat az év leggagyibb borítója címre. Ha pedig In Flames-et kedvem támad hallgatni, majd felteszem a Claymant és meghallgatom az Only For The Weak-et.

7/10


Only For The Weak

VL45

Igazán örömteli, hogy manapság és az utóbbi években mintha kicsit felpezsdült volna a hazai rockzenei élet. Bandák jönnek, mennek, turnéznak, közös projektek születnek ad-hoc, szinte a semmiből és új tehetségek bukkannak fel, akik általában meglepően jók! Mint például a VL45 nevű csapat is, akiknek eddig két demójuk elérhető (akár online a VL45 honlapon).

A zenekar 2001-ben alakult illetve ekkor változott a nevük VL45-re, az említett két kiváló minőségű demo (ha jól tudom ParkPlatz-munka) közül az első 2002-ben, a másik 2005-ben készült és négy illetve kettő felvételt tartalmaznak. Az utolsó hivatalosnak tekinthető hanganyagtól ezidáig a csapat főleg csak klubokban és fesztiválokon lezavart élő fellépéseken volt hallható na meg néhány zenei műsorban vendégként, ahogy egyre többen kezdtek el figyelni tevékenykedésükre. Nem ismerek terveket, de nem bánnám, ha valami frisset kiadnának a közeljövőben, ezzel a hat dallal nemsokáig éldegél meg az ember. A VL45 hangzás doom-gyökerekről árulkodik, de a klasszikus alapokat jól vegyítik a modern metal (hip-hop, nu, ugrálós, dallamos!) motívumokkal. Olyannyira jól, hogy inkább modernnek nevezném, mint klasszkusnak, holott a nehéz, húzós, némi southern rock utánérzéssel megfűszerezett, súlyos riffek hallatán valóban a Black Sabbath, C.O.C., a Down és hogy hazai példát is mondjak, a néhai Mood neve sejlik fel.

A csapat az eredeti felálláshoz képest már átélt egy énekescserét. A 2002-es demón valóban hallatszik is, hogy az ének nem az igazi, bár gáznak nem mondanám, inkább csak hullámzó: hol jobb, hol rosszabb. A jelenlegi énekes, Szabó Dávid ehhez képest valóban erőteljesebb és egyenletesebb teljesítményt nyújt.

Zenei téren viszont szerintem minden rendben. Már a kezdetekben is meglehetősen szigorúan kezelték a hangszereiket, azok szinte sírnak a kezeik alatt: fémesen csattogó basszushúrok és fájdalmasan felszisszenő cinek gyakorta hallhatók az első demón. Botka Zsolt gitártémái Mészáros-Komáromy Dénes gyomrozós basszusai és Apró Antal komótos, de határozott tempója igencsak tisztelet parancsolóak így együtt. Ha valaki ilyen klasszikus, doomos alapokra épülő zenével kezd, mindig ott van a veszély, hogy a játéka egy idő után monotonnak hat. A VL45 ez ellen nem túl gyakori, de mindig a kellő időben beszúrt, unaloműző ritmusváltásokkal védekezik. Néha kimondottan üdítő dallamokat szednek elő a tarsolyból, mint például az Under The Leaves dallamos refrénje vagy a Better View elején hallaható lendületes, lehengerlő zúzás. A 2002-es demóról egyébként különösen az első és utolsó felvétel kiemelkedő, a közepe kicsit szürkébbre sikeredett. Nagyon tetszik ahogy a Your Sea Of Lust kiméletlenül nekifeszül az ember mellkasának - basszusgitár dolgozik ezerrel. Már itt is feltűnik, hogy hát igen, az ének egy kicsit erőtlen (érdekes módon csak itt-ott; ezért írtam fentebb,hogy egyenetlen) és ez a hiányosság sajnos a rendkívül erőteljes zene mellett még jobban kidomborodik. Ilyen zenéhez valóban oda kell figyelni az énekhangra, különben kicsit agyoncsapja az egészet. Az utolsó, már említett Better View másik nagy pozitívumai a kezdő, lendületes, de sablonos dallamvezetést sugalló riffelgetés mellett a második részbe beletett ritmusváltások, amitől végül is teljesen kiszámíthatatlan és még inkább élő lesz a dal.

A 2005-ös demó legismertebb felvétele talán a kezdő Cementmixer, mivel ebből készült a csapat első klipje (lásd alább). Ez egy gyorsabb tempójú, igazán modern hangzással felvértezett dal, de azért megmaradtak benne az extrasúlyos riffek is. Pont annyira lehengerlő, mint amennyire egy cementmixer, a maga ki tudja hány, bazi nagy kerekével. Ezen a demón már az új hang domborít Szabó Dávid személyében és meg kell mondjam bejött a csere: az ő hangja sokkal inkább illik ehhez a zenéhez. A 2002-es felvételekhez képest a csapat talán még jobban a modern hangzás felé mozdult, a klasszikus alapok itt már abszolúte modern felfogásban kerültek rögzítésre. A második Shoot Shoot Song ismét egy lassúbb tempót és több változatosságot hoz a ritmikában; kellően súlyos, nehezen emészthető darab ez is a vége felé egy kis nu-metallal és végig emlélkezetes dallamokkal.

És ezzel ennyi. Pedig szívesen elemezgetnék még néhány felvételt, dehát nincs. Reméljük a srácoknak a koncertezés mellett azért lassan tényleg jut majd idejük valami anyagot összehozni, mert iagazán kár lenne, ha csak örökös koncertbandaként "vegetálnának" tovább. Nem kapkodósak, az tény, bár ez a zenei gyökerekhez való hűség jele is lehet. Mindent csak szép komótosan, ahogy ezeket a súlyos, lehengerlő riffeket illik játszani. Már nagyon várom a folytatást.

Ez itt a Cementmixer klipje:

Elmarad a The Hives budapesti koncertje

A The Hives zenekar a gyenge jegyelővételi adatok miatt lemondani kényszerült a budapesti fellépését. Minden rajongójuktól elnézést kérnek, és remélik, hogy minél előbb ellátogathatnak hozzánk a jövőben.

A Muse negyedházas Aréna koncertje, és a Smashing Pumpkins elmaradt bulija után ezen már meg sem lepődők. Fogadjunk a Gasometer-es bécsi buli nem marad el másnap. Ha tényleg a fenti ok miatt marad el, azt mondom mi semmi „újszerű” befogadására nem készültünk még fel.

KGB – Garázsország

Még mielőtt bárki öles léptekkel az első hanglemezbolt felé indulna azt gondolván, hogy ez a KGB a királyi tévében is futó Kisváros című sorozat főcímdalát jegyző alakulat, annak elmondom: ez nem az a KGB. 
 
Célirányosan a tagok nevének kezdõbetűjébõl lett a - Kontor Tomi ének, gitár,   Ganxsta Döglégy Zolee dob és Big Daddy Laca basszusgitár – zenekarnév. Amikor a cd-t a tokból kivettem, rossz szokásom szerint a fény felé fordítottam a lemez írott felét. Ezt azért teszem, mert így az írás vastagságából látszik kábé milyen hosszú a lemez. Tudom, hogy a lejátszó „megmondja”, de így izgalmasabb. Nos fenti kísérlet után megállapítottam, hogy ez biza rövid, vagy harmincegynéhány perc, ráadásul 14 nóta + 1 bonus. Csak ne punk zene legyen.
 
Az lett és harminchat perc, a lejátszó megmondta. A zene amolyan punk-rock, mondjuk abból a dallamosabb fajta. Azért ne Bad Religionre gondoljon senki, mert ez a zene inkább brit (Sex Pistols, Exploited) gyökérről fakad. Pár akkord, kettőnégyek, egyszerű ez! Meg a borító is. Amúgy a zenével nincs semmi bajom csak mostanában valahogy nem forgott ilyen a játszómban.
 
Kontor Tomi ugye a Megasztárból lehet ismerős, pedig már vagy 15 éves zenei pálya áll mögötte. A másik két úr meg ugye a Kartelben gengszterkedik, illetve ha valakiben rocker vér csörgedezik azért Ganxsta Zana Zoltánra az F.O System és Sex Action dobosára igencsak jó szívvel gondol vissza. A lemez magánkiadásban került a piacra tavaly évvégén, az együttes pedig nem hobbiprojektként jött létre, amit jól példáz, hogy koncert és fesztivál fellépések sora következik idén.

 
Ha a lemez dalainak mondanivalóját röviden kellene elintéznem, annyit mondanék: buli az élet! A szövegekben elfogy egy hektoliter sör, felbukkan pár bula, pénz sohase nincs, nem csinálnak naphosszat semmit, azt mégis jó az élet. Kellően vicces és önirónikus az egész egy hangyányi bírálattal.
Az egész lényegét jól szemlélteti „a jaj de jó a habos söremény, buborék van az ő tetején, ilyet éjjel kapok és ha jól berúgok, majd vigyáznak az angyalok” szövegrészlet ami bizony a Jaj de jó a habos sütemény átirata, de az utolsó Tróger Szimfónia se semmi. A 14+1 számot nem akarom egyenként elemezni, a stílus leírásával azt hiszem az nagyjából úgyis bekategorizálható. Próbáld Ki Otthon, ahogy az egyik nóta is mondja.
 
Egy biztos letargiába nem eshet senki, ha a lemezt végighallgatja. Fárasztó hétköznapok estéjén még nagyon is jól jöhet. Rövid lemezhez meg rövid kritika jár. Ennyi!
Íme, a címadó dalhoz készült vadiúj videóklip:


/Ez a kritika a zene.hu oldalon is megjelent 2008.03.24.-én/

A Queensryche a teljes Operation: Mindcrime anyagot eljátssza budapesti koncertjén

Hát a jóslás nem az erősségem az most már világosan látszik! A Queensryche ugyanis várakozásaimmal ellentétben a budapesti koncerten is eljátssza a teljes Operation Mindcrime anyagot, így az előadás, több mint három órás lesz!

Na most ugye ezzel csak egy bökkenő van, mégpedig a 22 órás csendrendlelet. Az ugyanis aligha hihető, hogy 19 órakor teljes világosban kezdenek. Egyenlőre úgy tervezik, bent lesz a koncert, így a teljes fénytechnika is érvényesülni tud az előadás elejétől. Viszont így meg fele annyi néző fér be, ahogy emlékszem. Persze minden attól függ mennyi jegy fogy el.

Velvet Revolver szappanopera

Kissé meglepődött március 20-án este a glasgow-i tömeg, mikor Scott Weiland, a Velvet Revolver énekese az egyik dal előtt bejelentette, hogy: „Ti most valami nagyon különlegeset néztek…A Velvet Revolver utolsó turnéját.”

A közönség beszámolója szerint a zenekar többi tagja ekkor meglepődve egymásra nézett, majd eljátszották a Fall to Pieces című dalt, ami után Weiland lement a színpad szélére, hogy vitatkozzon a hangtechnikussal. Aztán még két dal után elhajította a mikrofonját, és eltűnt. Hosszú várakozás után Duff McKagan basszusgitáros énekével elkezdték játszani az It's So Easy-t, aminek a felénél visszajött Weiland, de csak hogy enerváltan énekeljen valamit, majd ismét levonuljon. Csendben jegyzem meg profi zenész lévén tudnia kéne, hogy a gázsija a közönség által kifizetett jegyek árából van.



Matt Sorum dobos szerint kisebb zavar támadt a zenekarban a glasgow-i koncerten, de egy csapatban zenélni olyan, mint egy házasság, vannak jó, és rossz pillanatai. Most éppen Weiland nem volt boldog a színpadon, aki amúgy újraélesztette a Stone Temple Pilots-t a nyári fesztiválok idejére. 

Az ügy azonban tovább gyűrűzik, ugyanis az énekes kissé kiakadt a dobosra, mikor az kioktató hangnemben nyilatkozott róla a Blabbermouth-nak, célozgatva családi problémáira, meg elmagyarázva neki milyen is egy rockzenekarban munkálkodni.
Szóval Weiland is üzent a csapattárásnak ugyanezen a fórumon, hogy semmi köze a családjához, ne okoskodjon ezzel kapcsolatban, meg mit dumál ő a rock&roll-ról, mikor Sorumnak lényegében a Velvet Revolver az első igazi zenekara (mert szerinte a többiben csak kisegítő státuszban volt midig is), míg az ő lemezei már több mint 35 millió példányszámban keltek el világszerte.

Aztán Weiland jól odaszúr a dobosnak, mikor elárulja, hogy a tavaly őszi Ausztrál turnénak, ami hivatalosan „egészségügyi problémák” miatt maradt el, Sorum titkolt drog rehabja volt az oka. Persze a mostani, szintén kenguruföldes kiruccanást meg az énekes elvonója miatt fújták le, de ő legalább bevallja, és nem bírálja (bírálta) pont emiatt a társát.
A végén meg a rajongóknak címezve elmondja, hogy nyugodjanak meg, végigjátssza az utolsó pár állomást, majd ezzel fejezi be: „Milyen kár…Egy csapat voltunk, de az ego, és a féltékenység úrrá lehet bárkin. A legjobbakat kívánom, és azt tervezem, hogy a maradék bulikon lerombolom a színpadot.”

Úgy néz ki, mintha a Stone Temple Pilots újjáalakulása miatt Weilandnak már nem lenne szüksége a Velvet Revolverre, mert a nyilatkozat végén még azt is megjegyzi, hogy a legutóbbi STP zenekari fotózáson baromi jól érezte magát a régi társaival.
Amúgy az egész olyan, mintha óvodások vitatkoznának, hogy kinek volt előbb csersznye a jele. Ha javasolhatnék megoldást: hagyják az egészet a p...ba! Weiland menjen az STP-be, Slash meg szóljon Axl Rose-nak, ha még mindig nem adta ki a Chinaise Democracy-t, már ne adja ki, inkább csináljanak közös lemezt, jönnek a többiek is. Mostanában úgyis a nagy újjáalakulások korát éljük, így legalább kettőt lehetne ütni egy csapásra.

/Forrás: planetz.hu/
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum