Aviszonlátásra: The Hellacopters - Head Off

2008. április 13. - sunthatneversets
Aki még nem tudná, annak mondom, hogy az utolsó The Hellacopters lemez ez. Az ex-Entonbed dobos, itt énekes-gitáros Nicke Anderson csapata is belelállt tehát a földbe. Magát a hírt a főnök jelentette be pár hónappal ezelőtt. 13 év hosszú idő, nyílván megfáradtak az emberi kapcsolatok a csapaton belül, mást nem igazán tudok elképzelni, de igazából mindegy is, mert csak a tények számítanak.

A tények, pedig makacs dolgok, így a banda hetedik Head Off című albuma egyben az utolsó is. Vagy a rajongók iránti tisztelet miatt lett kiadva, vagy még egy picit keresnek a dolgon, nem tudhatjuk, mindenesetre korrekt anyagot raktak utoljára az asztalra.

A recept most sem változott: alapvetően a 70-es évek dögös rock & roll hangzása a mai modern idők hangzásával, megspékelve egy vidámabb hangulattal. Tipikus „bulizene”, depressziós senki nem lesz tőle az hótbiztos, és ahogy eddigi lemezeikkel sem váltották meg a világot, ezzel sem fogják, de nem is ezért kedveltük őket.


 
Nem akarok, most mély elemzésbe kezdeni, ezért itt a tracklist: Electrocute, Midnight Angels, I'm Watching You, No Salvation, In The Sign Of The Octopus, Veronica Lake, Another Turn, I Just Don't Know About Girl, Rescue, Making Up For Lost Time, Throttle Bottom, Darling Darling + The Same Lame Story (bonus), Straight Until Morning (bonus) Acid Reign (bonus)
12 dal + 3 bonus, a nagy része a jobbak és a lendületesebbek közül való, mint a nyitó Electrocute, az I'm Watching You, a már klippel is rendelkező In The Sign Of The Octopus, a Rescue (a lemez legjobbja), vagy a másik kedvencem a Throttle Bottom. A többi olyan közepes-semmilyen, persze mindegyikben van olyan dolog amiért lehet szeretni.
Fanatikusok nyilván beszerzik az albumot, aki viszont csak kíváncsi, az a csapat myspace oldalán meghallgathatja a teljes lemezt. Lesz még búcsúturné, ahogy nézem az összes nagyobb európai fesztiválon fellépnek oszt annyi, mindenki megy a dolgára. Kipróbált zenészek lévén gondolom mindenkinek lesz előbb-utóbb zenekara, úgyhogy aviszonlátásra.

7.5/10


Flying TV – On Air

Mostanában nekem jutnak a legrövidebb albumok. A KGB masszív harminchat perce után itt a – a név dacára magyar – Flying TV tömény harminckét perces bemutatkozó albuma az On Air. Ha ebből a kevés játékidőből leszámítom az utolsó kétperces Time's Up című szösszenetet, amely tulajdonképpen egy ébresztőóra ketyegése egy ébresztésre felszólító csörgéssel a végén, akkor felvetődik a kérdés, milyen zenét lehet kemény fél órában elővezetni?

Egész jót kérem szépen! A Flying TV már évek óta jelen van a hazai underground rock színtéren, tagjai közül mindenki kipróbált zenésznek mondhatja magát, ennek eredményeként a zenekar egy tudatos műfaji koncepciót próbál végigvinni. Az „On Air" felvételei a budapesti Parkplatz stúdióban készültek a Superbutt zenekarból is jól ismert Szűcs Szabolcs hangmérnök vezetésével.

A koncepció pedig nem más, mint powerpop, stoner, vagy éppen grunge elemekből valami könnyen emészthetőt létrehozni. A dolog ugyanakkor egy cseppet sem kommersz. Az angol szövegek is rendben vannak és a kiejtés is korrekt. Nekem mondjuk az Incubus neve gyakran ugrik bele, de még nem bántó a dolog.

A Count Me Out-tal csap a lecsóba a csapat. Lendületes, sodró tétel enyhén stoner gitártémával a refrén alatt. Az énekes Andrix hangja jól passzol ehhez a zenéhez. A kettes Move On gitártémája emlékeztet ugyan valamire, de ez az egyik legjobb dal a lemezen. Kiváló dalszerkezet, jól felépített dal, ami arra utal, hogy tényleg nem zöldfülű kezdőkkel állunk szemben. A My Deal kicsit líraibb hangvételű, lebegősebb darab, amiben női énekkel sikerül feldobni a teljesítményt. A pörgős Never-ending Chase jól ellenpontozza az előző dal nyugodt hangvételét. A dalban kiváló hangszeres teljesítményt hallhatunk Turchányi Bálint dobostól. A sejtelmesen induló, de masszív, fülbemászó riffekben folytatódó Seal My Mind a másik kedvencem. Nagy Gergely gitáros és Nagy Illés basszer kiemelkedőt domborít a dalban. A hatos You Gotta Know kiváló gitártémával operál, megint emlékezetes darab kitűnő énekdallammal. A dal különösen a végére indul be, jó értelemben vett slágerré változva. A zaklatott hangvételű Seek For You-val egy kicsit nehezebben barátkozik a hallgató, de sokadszori hallgatásra jó haverságban lehet vele lenni, a szóló a vége felé pedig élményszámba megy. Az akusztikus Stay számomra nem annyira emlékezetes, bár kétségtelen, hogy hangulatos egy darab. Ez után már csak a bevezetőben említett ébresztőórás Time's Up marad, ami teljesen felesleges és céltalan ebben a formában. Talán egy hosszú lemez utolsó mozzanatának még elmegy, de ide semmiképp nem való.

 

Számomra úgy tűnik, hogy a fiúk ezzel a zenével külföld felé kacsingatnak. A színvonal és a minőség azt mondom alapjaiban adva is van ehhez, hiszen a megszólalás korrekt és bár nem találták fel a spanyol viaszt, az egyéni íz is megvan az kétségtelen. Mivel 2002 óta léteznek, teljesen normális az is, hogy valamivel ki szerettek volna jönni a srácok, de az is tény, hogy elég karcsú ezt nyolc dalban és harminc percben felvezetni. Még három-négy Seal My Deal típusú dal elfért volna ezen a lemezen azt gondolom.


Ettől függetlenül a potenciál megvan ebben a bandában az ziher. Ezt kellene valahogy megfejelni és szép lehetőségek előtt állhatnak.

 

/a fenti írás a zene.hu oldalon is megjelent 2008.04.09.-én/

Sziget 2008 - alakul a fellépők listája

Szépen alakul az idei sziget-fellépők névsora. Az Iron Maiden-en kívül ugye úgy néz ki, eljön hozzánk Serj, a Danko Jones, az Exodus, a  Floggin Molly, az Iced  Earth, a Sex Pistols, a  Kaiser Chiefs,  az Anti-Flag, illetve a Róisín Murphy na meg persze az R.E.M. - a teljesség igénye nélkül.  A nuskull-on  találtok kicsit részletesebb írást a témáról.  Ismert tény, hogy az Anti-Flag a Rage Against The Machine előtt játszik a nyáron mindenhol Európában, így többen reménykednek benne, hogy hozzák magukkal a Rage-et is.  Ha ez ilyen egyszerű lenne...
 

Komor, fekete: The Gutter Twins – Saturnalia

Ha valakinek nem sokat mond a név nem fogok csodálkozni. Én sem sokat tudtam elsőre. A The Gutter Twins Greg Dulli (ex-Afghan Wigs) és Mark Lanegan (ex-Screaming Trees) közös projektje. Bár az is lehet, hogy nem is projekt. Korábban is dolgoztak már együtt, úgyhogy biztosan nem volt nekik ismeretlen az egymással való közös munka. Lanegan meg ugye minden valamire való sivatagi rockernek ismerős kell, hogy legyen a Queens Of The Stone Age-ből, hiszen több lemezen is vendégszerepelt.


Aki itt bármi sivatagit vár, az viszont csalódni fog, mert az óriástermetű Lanegan és Roy Orbison kinézetű Dulli maximum az elszállás terén emlékeztet arra a műfajra.

A két frontember által nagyrészt közösen írt Gutter Twins-dalok felvételeinél ismerős zenészgárda verődött össze, többek között a QOTSA-őstag (de már Twilight Singers- és Mark Lanegan Band-lemezeken is közreműködő) Dave Catching, az A Perfect Circle-ből és az aktuális QOTSA-felállásból ismerős Troy Van Leuween, a Dulli-projektek háza táján szintén gyakran megforduló Joseph Arthur dalszerző-énekes, illetve Tricky egykori énekesnője Martina Topley-Bird.

Igazából ebből a lemezből majdnem még a rock is hiányzik, hiszen nagyrészben, azaz szinte teljesen az akusztikus hangszereké a főszerep. A Saturnalia egy sötét, lassú sodrású, lebegős utazás. A hangulathoz megfelelő hangszeres aláfestés is jár, hol méltóságteljes csellók, hol síró, vonyító hegedűk viszik a prímet. Már a nyitó The Stations zseniális fájdalmas hegedűtémáival, a világ búját megidéző énekkel. A templomi orgonával nyitó God's Children kicsit lendületesebb darab, de semmivel sem vidámabb. Itt már az elektromos gitár is felbukkan. Dulli vékonyabb hangját jól ellenpontozza Lanegan dörmögő orgánuma. A hármas All Misery/Flowers (videó alább) Lanegan vészjósló belépőjével indul és ez a dal végéig megmarad, az egyre fokozódó hangulat pedig különös ízt ad neki.




A The Body vidámabb húrokat pengett igaz ez csak a gitárra igaz és később a dal szomorkás hangulatba burkolózik. Aztán jön a lemez legjobbja a darkos Idle Hands (videó alább) keleties témáival. Jelző nincs rá mekkora nóta. Ilyenből még írhattak volna párat, de sajna nem írtak. A bús, majdnem népzenei csellóhangokkal kezdődő Circle The Fringes, mélyre hangolt basszustémékkal gyomroz. Itt Dulli viszi a prímet, aztán Lanegan is beszáll földöntúli hangjaival, egyfajta duetté változtatva a dalt.




A hetes Who Will Lead Us? egy pici grunge beütéssel bír, de ez nálam valahogy nem üt akkorát. Ellenben a törzsies dobolással nyitó Seven Stories Underground kellemes darab. A kilences I Was In Love With You-ban megint Lanegan nyújt kiemelkedőt, a morcona verzét vidámabb refrén váltja, az egyre erősödő, majd a végére újból megnyugvó darab a lemez másik csúcspontja. A Bete Noir-ban egy kicsit vadnyugatias feelinget vélek felfedezni, remek darab ez is, a gitár a közepén jó kis stoner-blues és ezt szeretjük. Az elektronikus alapokkal megpakolt Each To Each egy kicsit furcsán hat ezután, maga a dal viszont egészen kiváló. A lemezt a madárcsicsergést aláfestésül használó szép-szomorú ballada a Front Street zárja. 

Sok mindenből táplálkozik ez a zene. Van benne dark, blues egy kis pszichadeliával nyakon öntve, sőt az elektronikus zenékből is merítettek. Mégis valami hihetetlenül kerek az egész. Nyílván nem minden dal egyformán kiváló és már komor-fekete hangulata miatt sem való minden alkalomra. A minőség azonban elvitathatatlan ettől a két embertől, még akkor is ha rocker szív azt mondatja, hogy pár Idle Hands típusú nóta azért még elfért volna itt.

8.5/10 

Anthrax : Stomp 442

Bigott trash- és mosh metálosok most biztos heves anyázásba kezdenek, mert hát hogy a francba lehet, hogy itt nem az Among The Living vagy a State Of Euphoria kerül bemutatásra. Hát mert én ezek megjelenése után ismertem meg ezt a zseniális csapatot és mert John Bush köröket ver (szerintem) az előző énekesre Joey Belladonára.

A zenekar 1981-ben alakult Dan Lilker és Scott Rosenfeld (ismeretebb nevén Scott Ian) által. Gyorsan összeszedtek a haveri körből egy dobost (Charlie Benante), egy gitárost (Dan Spitz), majd csatlakozott hozzájuk végül Neil Turbin is. Első lemezük Fistful Of Metal címmel jelent meg és csak nyomokban tartalmazza azt, amitől ez a zenekar alapvetés lett.   Ezután a Belladona váltotta Turbint a frontemberi poszton és elkezdtek olyan  alapvetéseket letenni az asztalra a 80-as években, mint a Spreading The Disease vagy a fentebb említett Among the Living, State Of Euphoria kettőse.

91-ben beüt a krach, a stúdiófelvételek alatt elázik a cucc és a komorabb hangvételű, felemás Persistance Of Time sem üt akkorát. A kicsit mindig is lágyabb zenék felé vonzódó Belladonával egyre nagyobbak a többiek nézeteltérései, így nem hat meglepetésként hogy rövidesen mennie kell.

És jött a Bush éra. Az Armored Saint volt énekesével készült a 93-as Sound Of White Noise még merít a múltból, de már kísérletezősebb, néhol indusztriál hatásokat is felvonultat. Aztán 95-ben megjelenik írásunk tárgya, amely egyértelműen a csapat egyik legjobb lemeze, rengeteg keményebb, metálosabb hangzáselemmel. A lemezen már nem a korábbi alapítótag Dan Spitz gitározik, hanem a dobos Charlie Benante, aki amúgy az égész lemezt írta. Univerzális dobos nemde? Gitárokon kisegít még a roadból előléptetett Paul Cook, aki aztán később tag is lett.  

Mint mondtam, metálosabb a megközelítés és ez a nyitó, dühös Random Acts Of Senseless Violence-en érződik is. A kettes Fueled könnyedebb, amolyan metál sláger is lehetne, kiváló kétlábgépekkel. A King Size megint ezen a vonalon evez remek refrénnel. Iszonyatos sodrás van a dalban, a szólót szegény Dimebag Darrell (R.I.P.) nyomja és Bush is királyat énekel benne. A Riding Shotgun ezerrel kezdi a rohanást, hogy csak a verzék alatt nyugodjon meg egy kicsit. Dimebag itt is jókat szólózik megint. A Perpetual Motion megint a lazább vonulatból való, szinte már dúdolható, nagy koncertkedvenc. A hatos American Pompeii folytatása az előzőnek, zseniális darab és a dal vége az igazi headbangereknek való. A szitárszerú hangokból előbújó In A Zone masszív betonozással kezd és a faltörő kosként folytatja, az egyik legkeményebb dal a lemezen, abszolút metál A nyolcas Nothing a kedvencem, bár talán a legpopulárisabb – ha lehet ilyet metálzenére mondani – dal a lemezen. A málházosabb, mázsás súlyként gördülő riffeket felvonultató Drop The Ball hamar ellenpontoz. A Tester megint ez a kategória. Mély, zakatoló riffelés, sodró refrén, káosz befejezés. A záró, szinte akusztikus Bare megnyugtatja az addig ezerrel robogó lemezt. Kiváló befejezés.  



Fueled

Blogger-társammal Saabival 96-ban volt szerencsénk a PECSÁ-ban elcsipni a csapatot a lemez turnéjának zárókoncertjén. Életem egyik legnagyobb koncertélménye máig.  

A Stomp 442-t követő nyolcadik Anthrax albummal a  Volume 8 - The Threat is Real-lel a zenekar elérte a mélypontot. Promóció nulla, terjesztés nulla és sajnos a produkció is elég szürke.
2001-ben kitör az anthrax-vírussal kapcsolatos hisztéria, megtalálja Őket a média, de ahelyett, hogy ezt jól meglovagolnák, majdnem visszavonulót fújnak és még a névváltoztatás gondolata is felmerül. Meglátszik, hogy sohasem voltak a mainstreamben. Más már ebből milliókat kaszált volna. Ezt követő – ezidáig utolsó - stúdióalbumuk We've Come For You All címmel 2003-ban jelent meg tőlük, amely egy nagyon minőségi alkotás. Aztán csend. Bush kilépett, mert nem viselte túl jól, hogy a zenekar reunion koncerteket akar adni Belladonával. Aztán Belladonát újra bevették a csapatba, majd megint kilépett. Most éppen egy bizonyos Dan Nelson nevű fickó a csapat énekese, és bele hallgatva a fickó korábbi csapatának dolgaiba elsőre szöget ütött, hogy hasonlít a hangja John Bush-éra.

Hogy ekkora keverések után mit tesznek le asztalra azt nem tudom, de a múlt eredményeit ne vegyük el tőlük, mert az igazságtalan volna.



Nothing


Diszkográfia:
A Fistful Of Metal – 1984
Armed And Dangerous EP – 1985
Spreading The Disease – 1985
Among The Living – 1987
I’m The Man – 1987
State Of Euphoria – 1988
Penikufesin EP – 1989
Persistence Of Time – 1991
Sound Of White Noise – 1993
Live-The Island Years – 1994
Stomp 442 – 1995
Volume 8-The Threat is Real – 1998
Attack Of The Killer A’s – 1999
We’ve Come For You All – 2003

A PlanetZ napja

Most elvileg hülyeséget csinálok, mert éppen arra készülök, hogy vérrel és izzadtsággal megszerzett Kedves Látogatóinkat, azaz benneteket átirányítsalak a PlanetZ magazin oldalára, de mai napon annyi jó hallgatni és néznivalóval rukkoltak elő, hogy a műfaj és rajongói iránti elhivatottságom nem engedi, hogy ne tegyem.
(Amúgy meg megérdemlik, mert úgy gondolom, jelenleg a Planet kishazánk legszínesebb, legjobban élő online rockmagazinja és még az ingyenes(!) nyomtatott változata sem kutya.)

Itt van mindjárt a Fish! új háromszámos EP-je, amely 1 hétig hallgatható ingyé a PlanetZ oldalán. Meghallgatásra érdemes, bár lehetne azért még jócskán javítani a hangzáson, hogy igazán dögös rock'n'roll legyen belőle (mint pl. a "You vs Me"). Kicsit bátrabban kellene nyomni srácok... Legyetek állatok! :) Klikk.

...állatok, mint pl. a Speak English Or Die újrakiadásának alkalmából újra élőben zúzó SOD (remélem, kortársaim közül nem kell senkinek bemutatnom). Klikk.

...vagy mint ez az M.W.S. nevű solymári banda. A lemezük szabadon letölthető innen. Már le is töltöttem. Szerintem hamarosan meggusztáljuk itt a blogon, mert amit itt mutatnak az kimondottan kiváncsivá tett. Klikk.

 

Pro-Pain Debrecenben

Ifjúkorom egyik nagy kedvence a Pro-Pain május-júniusban térségünkben turnézik. A turné állomásaként, június 5-én a debreceni Klinika Moziban lép fel a tavaly 15. születésnapját ünneplő banda, azaz Gary Meskil énekes-basszer, Tom Klimchuck és új tagként Marshall Stephens gitáros, illetve J.C. Dwyer dobos.














Egy kis Pro-Pain zúzás a korai időkből: ez itt a Pound For Pound

QUEEN + PR: új dal élőben

A zenekar nemrég Al Murray Happy Hour című műsorában haknizott egyet és az idén megjelenő albumról nyomták le a C-Lebrity című új szerzeményt élőben.

Nem tudom nem a régi Queen dalokkal összehasonlítgatni... és hát.... igazán nem bánnám, ha a refrén alatti nyáltenger kimaradt volna belőle... Amúgy megnyugtató, hogy Brian May továbbra is kitart a régi soundja mellett de egyben csalódott is vagyok, hogy semmi új kunsztot nem hoznak, amit korábban ne hallottunk volna már. A "kötelező" kritikusi fanyalgástól függetlenül, azért mégis jó újra játszani látni őket. :)




/forrás: hardrock.hu/
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum