Az új Metallica album dinamikusabb és változatosabb lesz

2008. január 11. - sunthatneversets
 
Lars Ulrich a Revolver magazinnak adott interjújában említett pár mondatot a régóta esedékes új Talicska albumról, amely remélhetőleg áprilisban megjelenik a Warnernél.
"Ez az anyag egyértelműen dinamikusabb, és sokkal változatosabb, mint az utóbbi korongjaink. Sok a dalokban a fény, de az árnyék is. Van súlyos, gyors, dilis téma, de ugyanakkor vannak pihentető, muzikális betétek is. Nyilvánvalóan különbözik a St.Angertől, de ugyanúgy a Loadtól is. Ez nem amolyan egydimenziós ökölcsapás az arcba, mint a Dühös lemez volt, sokkal inkább azokra hasonlít, amelyeket a 8-assal kezdődő évek korszakában írtunk."
Arra a kérdésre, miszerint akkor a lemez visszatérés az old school irányba így válaszolt:"Utálok ilyen egyértelmű lenni, mert hat hónap múlva az emberek lehet azt mondják:
'Mi a fasz? Lars átvert minket!' :)
De számomra, akkor is olyannak tűnik. Nem titok, hogy Rick Rubin producer azt tanácsolta, a régi lemezeket vegyük kiindulási pontnak. Így sok időt azon albumok feelingjének újraízlelésével töltöttünk. Szóval, amikor valamilyen akadályba ütközünk, egyből azon tanakodunk, ezt 1985-ben miként oldottuk volna meg?"
 

 
Forrás: heavymetal.hu

Amerikai sulis rock felsőfokon!

A Matchbox Twenty: Exile On Mainstream lemezéről röviden.

Nem tudom mennyire ismerik kis hazánkban ez a már több, mint egy évtizede létező formációt. Aki a zenekar feltétlen híve vagy kereskedelmi rádiókat hallgat az biztos tudja miről beszélek, de ha azt mondom, hogy a frontembert úgy hívják Rob Thomas és bizonyos Carlos Santana nevű úr Smooth című megaslágerét énekelte így már talán többeknek ugrik be valami.

Először azt hittem, hogy új sorlemezzel állok szemben, de a booklet figyelmes áttanulmányozása után hamar kiderült, hogy a lemez egy, az ez idő tájt piacra kerülő válogatások sorából. Mondjuk a felépítése nem egészen mindennapi, hiszen mindjárt hat új nótával indít, amit a közismert Steve Lillywhite producelt. Rob egy interjúban azt mondta azért „váltották le” a korábbi lemezek zenei mágusát Matt Serletic-et, mert egy kicsit másabb hangzást szerettek volna.

Most vagy én nem vagyok eléggé vájtfül, vagy Rob Thomas ezer közül felismerhető hangja teszi, de én szinte semmilyen változást nem hallok az előző lemezekhez képest. A hat új nótából a már klipes How Far We've Come és az If I Fall fogja szép eladási számokhoz segíteni az albumot, a többi, a korrekt dal nem túl sokatmondó kategóriájába sorolható.

A legjobbakat pakolták fel

Az ezek után felpakolt dalok időrendi sorrendben válogatnak az együttes Yorself Or Someone Like You, Mad Season, valamint More Than You Think You Are címeket viselő három stúdióalbumáról. És tényleg a legjobb nótákat pakolták fel ide: Long Day, Push, Bent, Mad Season, Disease, Unwell.

Sorjáznak a slágerek, de én azt mondom, ha nem Rob Thomas énekelne, lehet, hogy az életben nem hallunk erről a bandáról, hiszen bár jó zenészek játszanak itt az kétségtelen, de az általam kategorizált amerikai filmek gimis rockegyüttese stílust egyértelműen az ének dobja fel.

Nem tudom fogja e rövid időn belül soralbum követni ezt a válogatást. A hat új nóta felvétele vagy azt jelenti, hogy csak ennyi volt a tarsolyban, ami egy teljes lemezre nem elég, vagy azt, hogy ez az izelítő, a többi meg ezután jön.

Fanoknak kötelező album, a rádióbarátok akaratlanul is hallják a legjobb dalokat, izgalmasabb zenéket keresők meg ne itt keresgéljenek. Ettől függetlenül korrekt zene ez, bár remélem a cím egy nagy adag öniróniát azért takar, mert ha nem az durva vicc volna.

/Ez az írás a zene.hu oldalon is megjelent 2007.12.29.-én. /

Serj Tankian szólóban: Válaszd a holtakat

Aki fent nevezett urat nem ismerné annak elmondom, hogy Ő az elmúlt évek legsikeresebb modern metal csapatának a System Of A Down-nak örmény származású frontembere. Az anyabanda 2001-es Toxicity című korongja vitathatatlanul az elmúlt 10 év legnagyobb remekműve ebben a műfajban.

 

S bár a fiúk következő, kiadásra nem tervezett dalokat tartalmazó Steal This Album! című korongja még ott volt a szeren, de az azt követő röviddel egymás után kiadott Mezmerize és Hypnotize kettős, szerintem már nem hozta az előző lemezek színvonalát. Talán ha a kettőről a legjobb dalokat egy lemezen jelentetik meg nem ezt gondolnám.

Szóval a SOAD pihen és a tagok saját szólóprojektjeikkel foglalkoznak. Serj Tankian is ezt teszi és nem is csinálja rosszul, sőt. Azt már megszokhattuk a System-től is, hogy előszeretettel szapulják választott hazájuk nevezetesen az Amerikai Egyesült Államok politikai és szociális rendszerét és itt sincs ez másképp. Persze azon lehet vitatkozni, hogy mennyire hiteles a rendszer előnyeit maximálisan kihasználva a mainstreamből azt zsigerből kritizálni, de ez most nem jelen írás tárgya.

Az album, mely dupla lemezes (Delux Edition) formában is megjelent akár elmehetne System Of A Down albumnak is. Különösen igaz ez a korong első felére, ahol ez egy némileg puhább hangzásvilágban köszön vissza. A nyitó Empty Walls, The Unthinking Majority, Money, Feed Us négyes simán System, kicsit progresszívebb kivitelben. Az azért már az elején is feltűnő, hogy hangszerelésileg, hangzásvilágában jóval változatosabb az album, több dalban zongora, elektronikus alap, akusztikus betét, cselló, örmény népzenei motívum, női vokál hallható, mindez sokszor teljesen kiszámíthatatlanul, egymás után. 

Szokatlan tempóváltások

A furcsa, dühös tempóváltásokkal operáló Saving Us-t a nyugodtan induló, majd emelkedő ívű Sky Is Over követi. A Baby a lassú verzék és erős refrének elegye. A bárzenésen induló, majd rádiósslágerré változó Honking Antelope pedig kellemesen simogatja a hallójáratokat. A tuti megasláger az albumon a Lie Lie Lie, ez a pattogós tempójú, pofon egyszerű, szinte népzenei refrénnel megáldott szösszenet plusz 1 milliót jelent a lemezeladási statisztikákban. Hogy a folytatás ne legyen kiszámítható arról az elektromos alapokkal megpakolt, zeneileg szinte bekategorizálhatatlan Praise the Lord and Pass the Ammunition gondoskodik.

Az albumot záró erőteljes Beethoven's Cunt, és a szinte egy szál zongorán előadott címadó Elect the Dead pedig tartja a magas színvonalat. Aki a már említett Deluxe Edition-t szerzi be kap még három és fél akusztikus dalt a Blue, a lemezt nyitó Empty Walls a lemezen szintén szereplő Feed Us, és a Falling Stars képében.

Ha hihetünk a lemezborítónak a mester a dalok nagy részét maga játszotta fel és minden dalhoz készült videoklip is. Merem állítani Tankian jobb lemezt rakott le az asztalra, mint az SOAD utóbbi két albuma, még ha a megállapítás okán jogosan is merül fel a kérdés, hogy szólóban mi értelme hasonlót alkotni. Ettől függetlenül ez az egész jól ki van találva és nézve az elmúlt hetek lemezeladásait az Elect The Dead annyi, de annyi pénzt fog hozni a konyhára, hogy abból pár évig még biztosan kritizálható ez a dekadens világ.

/Ez az írás a zene.hu oldalon is megjelent 2008.01.05.-én. /

 

 

Hat év után új stúdióalbum a The Cult-tól

 

Kezdésnek rollbekkelünk egyet időben, ugyanis a tavalyi év utolsó hónapjaiban jött ki egy-két olyan album, amik semmiképp nem maradhatnak le erről a blogról. Ilyen például a The Cult új albuma is.

-----------------------

Utoljára 2001-ben vehettünk kézbe új stúdióalbumot az együttestől, ami a változatosság kedvéért szintén 6 évet váratott magára. A Beyond Good And Evilt műsorkazettán sikerült beszereznem, aminek szalagja az akkori nyaralás alatt sikeresen meg is nyúlt a rengeteg hallgatástól.

Ez az album messze többet érdemelt annál, amit kapott, dehát a 94-es cím nélküli korong sem volt egy sikertörténet – nekem mondjuk tetszett az is –, ami némileg érthetetlen volt számomra a Pure Cult válogatáson megjelent The Witch MTV-s sikere után. Persze aki a Cultot ismeri, úgysem az utolsó két lemezük alapján ítéli meg őket. Legalább három albumuk rocktörténelem (Love, Electric, Sonic Temple) és bár barátaim eretneknek neveztek érte, máig tartom, hogy a Guns N’ Roses sem jutott volna nélkülük addig, ameddig.

A két alapítótag - Ian Astbury és Billy Duffy - fémjelezte csapat tavaly kezdett újra mozgolódni, és egy reunion turné keretében a soproni Volt-Fesztiválon is felléptek. A lendület tovább tartott a turnénál és mikor Astbury kilépett a Riders On The Storm féle The Doorsból, már sejteni lehetett, itt bizony lesz 8. lemez is. Június 25-én a Return The Wild turné keretében ismét kis hazánkban jártak, ezúttal a PECSA volt a helyszín.

Ezt is lehet szeretni

Az előzetesek alapján bizonyossá vált, hogy hangzásvilágában a Born Into This messze lesz a Beyond mega-rock hangzásától. Ez a lemez visszakanyarodás a nyolcvanas évek közepi hangzásvilághoz, némi modern ízzel. Mivel azonban soha nem írtak egymás után két hasonló hangzású korongot, nem lepődtem meg túlságosan.

És hogy milyen a lemez? Korántsem olyan, mint azok az albumok, amelyek igazán sikeressé tették őket, de aki ezt várja, az teljesen értelmetlenül várja. Mint ahogy a Metallica sem készít soha újabb Justice-t, vagy a U2 újabb Joshua Tree-t, a The Cult sem fog újabb Sonic Temple-t csinálni. De ettől még ez a lemez önmagában nézve – ellentétben az eddig olvasott kritikákkal – koránt sem rossz. Sőt, legalább tíz hallgatás után kezdi el megmutatni azokat az értékeit, amiért ezt is lehet szeretni.

A nyitó Born Into This, Citizens, Diamonds hármas jól indítja az albumot, különösen a lassan építkező Citizens és a zakatoló Diamonds esik jól a hallójáratoknak. A következő – egyébként első kislemez – Dirty Little Rockstar egy kis gépies felütéssel bír, ami egyébként több nótára is igaz. A lemez első felét a Holy Mountain című lassú tétel zárja, ami nem tipikus Cult, és többszöri hallgatás után sem tudtam vele megbarátkozni. A lemez második felét indító I Assasin ismerős lehet már a nyári pesti koncertről, az azt követő vidám Illuminated pedig a lemez egyik legjobbja. A Tiger In The Sun lebegősebb darab, a gyors Savagesen gyorsan átugrik a hallgató, nem igazán emlékezetes, viszont a lemezt záró „lehúzott ablak, full hangerő” típusú Sound Of Destruction egyértelműen a lemez legjobbja.

Negyvenegy perc zene


A speciális kiadás egy második cd-t is rejt, melyet először a rajongói pénztárca lehúzásának gondoltam, de aztán mivel az ára pár száz forinttal drágább csak a szimpla verziónál, eme véleményemet hamar ejtettem. A lemezről lemaradt Stand Alone és War Pony Destroyer egy picit stílusbeli eltérés a lemez 10 nótájához képest, bár az utóbbi ott is vinné a prímet. A továbbiakban szerepel még az I Assasin és a Sound Of Destruction demó változata, és a lemezen is hosszúnak tűnő Savages még hosszabb, már-már unalmas verziója.

Mindent egybe vetve jó lemez ez, Astbury hangja pedig még mindig fantasztikus. Még ha a mindösszesen 41 percbe gyengébb pillanatok is vegyültek, bátran ajánlom minden rock n’ roll kedvelőnek.

Mi Cult rajongók pedig reménykedjünk, hogy a lemez lesz legalább annyira sikeres, hogy rövid időn belül egy 9. is kövesse, mert ha nem, attól félek itt nem lesz harmadik reunion.

/Ez az írás a zene.hu oldalon jelent meg 2007.10.31.-én. /

ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum