Sziget fesztivál 2008 fellépők | 5. rész : Danko Jones

2008. május 31. - sunthatneversets

[ Sziget 2008, Wan2 | augusztus 15.,  péntek,  23:00 | Danko Jones]



Aki képes felvenni a Danko Jones művésznevet és ráadásul még az együttesét is ezután nevezi el az egyéb gazságokra is képes. Márpedig a kanadai származású gitáros-énekes így alakította meg zenekarát. Én kimondottan szeretem az általuk játszott minimál, pár akkordra épülő blues, hardrock és picit stonerrel átitatott rock n' roll zenét. A zenekar 1996-ban alakult Torontóban, de első igazi lemezét 2002-ben jelentette meg Born A Lion címmel, melyet 2003-ban követett a We Sweat Blood, majd 2006-ban a Sleep Is The Enemy. Ezzel már viszonylag nagy hírnevet szerzett magának a csapat a tengerentúlon és a skandináv országokban is.



Az év elején jelentették meg új nagylemezüket Never Too Loud címmel, amiről az elsők között írtunk ezen a blogon itt. Ez az alkotásuk ugyan egy kicsit visszavesz a tökösségből és a lendületből ami korábban jellemezte őket, de koncerten bizonyára nagyon is sütnek majd az új nóták. Aki kíváncsi erre a Sziget Fesztivál Wan2 színpadán meg is győződhet róla.
Ízelítőnek pedig legyen itt az új lemez Code Of The Road című dalához rögzített klip. Danko Rules!  


[ Sziget 2008, Wan2 | augusztus 15.,  péntek,  23:00 | Danko Jones]

Zseniális marhapásztorok : Galactic Cowboys – Machine Fish

Néha eltöprengek rajta, hogy manapság tényleg kevesebb zseni lemez születik e vagy én öregedtem meg annyira, hogy nagyítóval kell keresnem az egyéni ízeket felmutató, előrébb vivő zenéket. Lehet, hogy mindkettő igaz, de évek óta nem hallottam például alapművek rovatunk következő versenyzőjéhez hasonló kvalitású zenekart.
 
A houstoni Galactic Cowboys karrierjének kezdetén nem tartozott a szerencsés csapatok közé. Rosszkor voltak, rossz helyen. Már a legelső, a banda nevét viselő lemezzel befuthattak volna, de ha azzal nem a következő Space In Your Face-szel mindenképpen megérdemelték volna. Kritikusok mondták, higgyünk nekik: az elsőt háttérbe szorította a Guns N' Roses, a másodikat pedig a Nirvana zenei piacra robbanása. Dobta is őket a kiadó, pedig grunge, „Anthrax-féle trash Beatles beütéssel”, rockenroll keverék zenéjükben jóval nagyobb potenciál lakozott ennél a szomorú sorsnál. A banda nagysokára otthonra talált a Metal Blade-nél, mivel az új kiadó főnöke, Brian Slagel nagyon kedvelte a csapatot. Így a houstoni 'marhapásztoroknak' nem kellett attól tartaniuk, hogy ismét cserbenhagyja őket kenyéradójuk. Ennek örömére aztán olyan albumot kerekítettek az 1996-ban kiadott 'Machine Fish'-ből, hogy csak na!  Ugyan a két lemez között távozott a gitáros Dane Sonnier, akinek helyét a magyar származású Wally Farkas vette át, de a Cowboys hangzásvilága maradt, csupán keményebb lett valamivel.



A Feel The Rage, The Struggle, Fear Not, Stress nyitónégyes akkora löket, hogy ma egy hasonló dalért fél kezét adná bármelyik együttes. Lüktető, pulzáló, groovos riffek, fülbemászó harmóniák – Ben Huggins felelt érte – kiváló dalszerkezetek. Akkora riffek görögnek itt, hogy annak idején képes voltam az egész lemezt végig léggitározni. Az ötös Psychotic Companion-ben aztán a groovos riff mellé társul egy kis pszihedélia is, de mindezt megspékeli egy kis Beatles-es többszólamú ének. A dal vége ráadásul akkora káosz, hogy öröm azt hallgatni. Ezt követően az In This Life fülbemászó refrénjével, döngölő riffjeivel segít oldani a feszültséget. A hetes Easy To Love a szerelmes dal a lemezen. Ezt a basszer Monte Colvin énekli, aki akkora zseni, hogy az elmondhatatlan. Nem elég hogy az egyik legjobb a szakmában, de a lemez oroszlánrészét ő írta és ő tehető felelőssé a borítóért valamint a bookletben fellelhető rajzokért, nemcsak ezen, hanem szinte mindegyik GC lemezen.

A nyolcas Red Sun gyomrozós basszufutamai, fikcsis gitártémái miatt emlékezetes. Az ezt követő Idle Minds a lemez fénypontjainak fénypontja. A torzított basszus visz mindet, mint a Katrina-hurrikán és a zaklatott ének is csak hozzátesz a dalhoz. A hangzás itt is hihetetlenül vastag, amiért a dobos-producer Alan Doss dícsérhető. Itt úgy látszik minden „csináld magad” akcióban készült. A lassabb The Lens-ben szintén király riffeket pakolnak egymásra a fiúk, és a többszólamú refrén itt is nagyon sül. A pattogós Pattin' Yourself On The Back egy full vidám, sodrós darab, míg az ezt követő In A Lonely Room málházós riffjei miatt marad emlékezetes. Az utolsó előtti 9th Of June (Do You Believe) jó kis metalos riffeket hoz az elmaradhatatlan többszólamú refrénnel. A záró lebegős Arrow csodaszép zongorafutamaival tesz pontot a minden szempontból zseniális 70 perces lemez végére.


Merem mondani kultikus csapattá váltak, de az igaz áttörés csak nem következett be. Még három lemezt készítettek, aztán bejelentették vége. Azóta sem tudom mi van velük. 96-ban az Anthrax és Life Of Agony előtt majdnem sikerült elcsípnünk őket Saabival, de a határon gondok adódtak a zenekarok cuccaival így a koncert csúszott, de annyira, hogy ők már nem tudtak fellépni csak az egyik Anthrax szám alatt futkostak a színpadon egy bevásárló kocsival. Én értük mentem elsősorban, de hát ilyen a sors, már sohasem tudom meg milyen egy Galactic Cowboys koncert.

Diszkográfia:
  • Galactic Cowboys 1991
  • Space In Your Face 1993
  • Machine Fish 1996
  • Feel the Rage (EP) 1996
  • The Horse That Bud Bought 1997
  • At The End Of The Day 1998
  • Let It Go 2000  
 

Lehet, hogy a városnak a csend hiányzik, nekem speciel a régi egységes hangzás : Metrosection – Hiányzik a városnak a csend

Márciusban jelent meg a tavalyi év egyik hazai felfedezettjének számító Metrosection első, bemutatkozó albuma Hiányzik a városnak a csend címmel. Akik rendszeresen követik az írásainkat, tudhatják, hogy én személy szerint nagy rajongójuk vagyok. Vártam is nagyon az első lemezt és nagyon szerettem volna csupa jót írni róla. Majdnem sikerült.

Nincs azzal semmi baj, ha egy album színes, kísérletezős akar lenni, de ha egy 8 számos, 30 perces albumon legalább négyféle egymáshoz nem hasonlító tételt számolok, véleményem szerint az már a ló másik oldalának esete. A már megszokott power-hangzáson kívül ugyanis van ezen a lemezen hip-hop-szerű hadarós darab, glames gitárhősködés, instrumentális befelé fordulás és egy szál pianínón elővezetett tétel is. Sok ez így egyszerre. Persze értem én, hogy ha már itt a lehetőség, nosza ragadjuk meg és próbáljunk ki néhány dolgot, csakhogy egy átgondolatlanul összerakott album veszélyes játék is lehet. Mekkora mákjuk van, hogy kezdő zenekarként igazából még egy ilyen albummal is több rajongót nyerhetnek, mint amennyit elveszítenek.

Kevésbé volnék csalódott, ha nem hallottam volna a csapat korábbi demóit, amelyek - ezt most már teljes bizonyossággal állítom – egyként túlszárnyalják a bemutatkozó lemezt. A demókon hallható egységes, okos, dinamikus váltásokkal gazdagított, zseniális hangzásban manifesztálódik számomra az igazi Metrosection zenekar. Ez az a hangzás, amely meggyőzte az Emergenza hazai zsűrijét, amely elbűvölte Pressert és Novákot és mindez ezen az albumon most valahogy szétzilálódni látszik. Persze, lehet, hogy érdemes lenne egy éles vonalat húzni a korábbi angol nyelvű produkciók és az itt hallható magyar szövegekkel ellátott dalok között(?). (Követelek egy angol nyelvű lemezt is!) Most már nem is igazán tudom, hogy melyik is az igazi Metrosection?

Szerencsére nem csak a lemezekre hagyatkozhatom. Nemrég például egy nagyon jó bulit csináltak a Könyvtárklubban. Ott látszott igazán, hogy a stúdiófelvételekről levehető hangzás mennyire visszafogottnak hat az élő koncertjeikhez képest, ahol is fantasztikus, lehengerlő energia árad belőlük – főleg a szigorúan megdörrentett rockos részeknek köszönhetően. Szóval ők tipikusan egy olyan banda, akiket érdemes testközelből is látni ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róluk.
A teljes kép pedig kísérletezgetések nélkül is kellően színes: ezek a srácok nagyon tudnak zenélni, technikai tudásuk elismerésre méltó (egyenként kiemelhetnék minden tagot), a zenekari összhang példás, tanítani való, a frontember Kocsis Bence fellépése meggyőző, szövegei értelmesek (angol és magyar egyaránt), bár az énektémákat hajlamos túlzottan lazán venni, így egy-két hamiskás és nem egészen odaillő hang néha be-becsúszik. A lemezkészítést pedig remélhetőleg sokat fogják még gyakorolni.

A Nincs vita című „igazi” Metrosection szerzeménnyel nyit az album: egy nagyon dinamikus, ritmusváltásokkal szinültig pakolt tétel, nagyobb részt intelligens módon végzett izommunkával, ami azért kellő szigort visz bele ahhoz, hogy itt a Rock STATON-ön szeretni tudjuk. A második, Szerencsétlen című dal ennél kicsit lazább szerkezetű és kísérletezőbb:  a rockos gitárfutamok után szinte megáll a dal, majd lassan ismét elkezdenek felpörögni vagy éppenséggel nyomnak egy kis reagge-t. A Holtidő ritmusváltásaiban, tempójában kicsit az előző dalra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy a refrén itt sokkal dallamosabb. Egyszerre slágergyanús és komplex – nagyon érdekes dolgokat tudnak összerakni ezek a srácok és a legjobb az egészben, hogy ez teljesen természetesen jön belőlük, izzadtságszag nélkül. A Függtünk a mától egy egészen másfajta kompozíció, mint amit megszoktunk tőlük. Ugyan teljesen itt sem tudják meghazudtolni saját magukat, a vége felé itt is van jó kis gitárnyúzás, egyébként pedig egy, a Jazzékiel énekesével közösen előadott dalról van szó meglepő, gyors, a rap és a hip-hop határait súroló stílusban és tempóval. A lemez csúcspontja számomra (még mindig) a Soha ne című tétel. Laza, álmos indítás után olyan riffeket zúdítanak rám, hogy a hajam csak úgy lobog tőle, azután megint padlófék, lassúzás, miközben már érezhető, hogy lehet készülni a következő headbangre. Enervált vokál, laza, már-már hanyag pengetés, a dobok körbepüfölése és virtuóz basszusjáték vezeti fel a durvulós, gyors részeket. Ebben a dalban benne van mindaz, amitől ez a zenekar az ami: nagyon okos, intelligens megoldások az ínyencek kedvére, gyors gitárgyilkolós betétek rockereknek, kifogástalanul kivitelezett break-ek, egyszóval fantasztikus dinamika. Ez a felvétel komoly bizsergést okoz a szervezetemben, ami tapasztalataim szerint annyit jelent, hogy valami nagyon jót hallok. Az ezt követő Égszakadás a már említett pianínós dal. Hát ezt én nemigen tudom hová tenni, de ha már ilyesmiket bevállal Bence, akkor a precízebb énekre bizony oda kellene figyelnie. Nem szabad elfelejteni, hogy amíg a vaskos gitárhangzás képes jótékonyan elfedni dolgokat, egy pianínó erre nem képes. Viszont ami utána jön (Nyugtató) az megint full libabőr (bizsergés). Esküszöm ilyen gitárszólamokat utoljára az amerikai glamrock fénykorában hallottam. Havai Gábor ebben a dalban nagyon nagyot gitározik. Egy lassú felvételről van szó, a címe Nyugtató és a hatása is olyan. Nem gagyi, nem nyálas, van benne energia elég a lassú tempó ellenére is, amit főleg a kiváló gitárjáték tesz bele természetesen főleg ritmus oldalról és hát a szólózásoktól meg teljesen kivagyok. Ettől a csajok is a lábaik elé fognak omolni, az tuti. A Nyugtató után a még nyugtatóbb 137 című instrumentális tétel zárja a lemezt andalító kis aláfestő muzsikával.

Érdekes lemez ez. Egyébként az első felindulásom után, úgy vagyok vele, hogy minél többször hallgatom, annál jobban megbarátkozom vele. Vagy ő velem. Nem tudom eldönteni. Minden esetre, a Metrosection továbbra sem elvitatható érdeme, hogy rendes egyetemistákhoz illően, mély értelmű, nagyon okos,  intellektuális és értékes zenét csinálnak megbolondítva olyan elemekkel, amelyek koncerten még a legkisebb cuccon is úgy szólnak, hogy ott kő kövön nem marad.
Én erre a munkára - némi elfogultsággal - most egy hetest adnék. Kábé ilyen távolságra vannak jelenleg egy tízes lemeztől.

7/10

Update, 21:55:
Az írás megjelenése után váltottam egy mailt az énekes Bencével, aki felvilágosított, hogy azért nem egységes a lemez, mert ez tulajdonképpen egy "best of" a magyar nyelvű dalokból, amik az elmúlt két év alatt születtek, így van ami már két éves és van olyan, ami két hónapos. Ez az infó némileg enyhíti a dolgot... de akkor is csak hetes! :)

A Down is Magyarországon

Na ez a hír biztos, hogy ide való!
Immár hivatalos a hír, hogy július 23-án a VL45, és a Stereochrist társaságában a Petőfi Csarnokban fellép a Down. Phil Anselmo és csapata a Metallica vendégeként járja Európát, de kisebb kitérőket is tesz, ahol külön bulikat ad. Minden jel szerint ilyen lesz Budapest is. Itt a rendezvény plakátja a bővebb infókkal:



Down: On March The Saints videó

A Coldplay Magyarországon

Szeptember 23-án a Papp László Sportarénában ad koncertet az angol Coldplay zenekar. Hogy ez a hír itt szerepel az még szerintem is képezheti vita tárgyát. De, ha a U2 szerepelhet nálunk, akkor ők is. Bár pár rajongónál már az összehasonlítás is biztosan kiveri a biztosítékot.
Ettől azonban még tény, hogy a pár éve a mainstreambe berobbant együttes 30 millió eladott lemezzel világsztár kategória. Rövidesen megjelenik új nagylemezük, melyet a legendás Brian Eno( U2 ugye) producelt és a Viva La Vida Or Death And All His Friends címre keresztelték.

A CD-hez csatlakozó turné június 23-án indul a Madison Square Gardenben egy ingyenes, csak rajongói bejutást biztosító koncerttel, hogy 2008. szeptember 23-án Budapestet is elérje. Mindenképpen érdemes tudni, hogy a magyarországi fellépésre a jegyeket június 5-étől árusítják a Ticketpro országos hálózatában.

Az új lemezről íme az első egyébként ingyenesen is letölthető (de nagy divat már) dal klipje a Violet Hill.

 


ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum