Fesztivál körkép | 4. rész : Hegyalja fesztivál 2008

2008. június 29. - sunthatneversets

Fesztivál körkép  sorozatunkban eddig megnéztük a külföldi nevesebb fesztiválokat (Fesztival körkép | 1. rész : internacionaliszticizmus), a VOLT fesztivált (Fesztivál körkép | 2. rész : VOLT fesztivál) és a pécsi Rockmaratont (Fesztivál körkép | 3. rész : Rockmaraton), miközben a Sziget fesztiválról (Sziget fesztivál rovat) is folyamatosan írunk.

Most a július 9-13. között Tokaj-Rakamazon megrendezendő Hegyalja Fesztivál, programját tekintjük át, amely meglepően színvonalas idén is, több színpadot és zenei stílust felvonultatva. Koncentráljunk most a blogunk tematikáját kimerítő mezőnyre.

Itt is elmondható, hogy a magyar mezőny színe-java szerepel a fesztiválon. Lesz Tankcsapda, Depresszió, Quimby, Kowalsky Meg A Vega, Kispál és a Borz, The Idoru, Road az MTV Szinpadon, de a kisebb színpadokon is olyanok lépnek fel, mint a Macskanadrág, a Fürgerókalábak, Junkies, Heaven Street Seven, Fish, Blind Myself, Ossián, Mátyás Attila Band és még sokan-sokan mások. 

Idén sem maradnak el a neves külföldi fellépők. Fellép nagy kedvencem a svéd Katatonia, lesz The 69 Eyes, Caliban és Juliette & Licks  Nem gyenge névsor!

A fesztivál részletes rockzenei programja elérhető a hivatalos honlapon a zenei színpadok menüpont alatt.  >> Hegyalja fesztivál 2008 - hivatalos honlap.


 

  

Scars On Broadway : They Say - az első videó

Megjelent a Daron Malakian és John Dolmayan - eredetileg System Of A Down tagok - által gründolt csapat első videoklipje, ami a július 29.-én piacra kerülő első nagylemez They Say című dalához készült.

Ők sem tagadhatnák le, hogy hova tartoznak eredetileg. A Systemből manapság mindenki önmegvalósít, miközben majdnem ugyanazt játszák, mint amikor együtt voltak. Ennyi erővel összedobhatnának akár egy új SOAD lemezt is.

 

Sziget fesztivál 2008 fellépők | 9. rész : Meshuggah

[ Sziget 2008, Hammerworld | augusztus 16.,  szombat,  21:30 | Meshuggah]

A zenekar 1987-ben alakult egy svéd városban, Umeĺben. A három alapító tag Fredrik Thordendal (gitár), Peter Nordin (basszusgitár), Jens Kidman (vokál) volt. 1991-ben csatlakozott hozzájuk Tomas Haake dobos, aki manapság a zenekar egyik védjegyévé vált technikás játékával. Ezévben felvették és kiadták az első albumukat a Contradictions Collapse-et, ami sokak szerint Metallica hatásokat tartalmazott. 
 

A következő lemezük 1995-ben jelent meg Destroy Erase Improve címmel, ami azóta a modern metál egyik alapműve lett. Pár év szünet, egy Fredrik Thornedal szólóalbum és Gustaf Hielm basszusgitáros csatlakozása után nekiálltak a Chaosphere albumnak, ami 1998-ban került a boltokba, és erősen megosztotta a rajongókat, többek között engem is. Többen kaotikusnak, zavarosnak, nehezen emészthetőnek találták az előző műhöz képest. Habár a csapat szekere jól futott (turné amerikában a Slayerrel, később a Toollal), a nem túl rég csatlakozott Gustaf Hielm tisztázatlan okok miatt kilépett. 2002-ben felvették és kiadták a Nothing című albumukat, ami ha lehet, még jobban megosztotta a rajongókat. 
  

A következő kiadványuk az I című, egyetlen számból álló EP, amivel ezúttal jobb fogadtatásban részesült, mint két elődje. Mint kiderült, ez az EP csak egy ízelítő a soron következő albumhoz a Catch 33-hez, ami a változatosság kedvéért szintén egy nótából áll, azonban több részre osztva. 2008-ban Obzen címmel megjelent friss lemezükről itt írtunk. Egy kicsit nehezen emészthető kiadvány ez is, de az értékei elvitathatatlanok. 

A Meshuggah immáron visszatérő vendég Magyarországon. Az öttagú metálzenekar legutóbb tavaly ősszel játszott nálunk, amikor is a hazai koncertszervezés történetében először egy spontán koncertet adtak az azóta megboldogult Kultiplexben, természetesen teltházzal. A HammerWorld Színpad egyik legzúzósabb koncertjét adják majd a Szigeten az biztos.

 

Meshuggah : Bleed

/A biográfia egy része a nuskull.hu segítségével készült/

 

[ Sziget 2008, Hammerworld | augusztus 16.,  szombat,  21:30 | Meshuggah]

 

 

Hakni a kertben és angol hidegvér : Paradise Lost, Zöld Pardon - beszámoló

Feketébe öltözött góth-rajongók serege lepte el tegnap este a budapesti Zöld Pardon környékét, ahol a Paradise Lost tette tiszteletét egy, a belépő árához (200 HUF) mért intenzitással, kedvvel és beleéléssel előadott koncert keretében. A rövidített setlistáról gondosan hallgattak a szervezők; így valószínüleg nem csak én lepődtem meg, amikor egy órányi játékidő plusz három ráadás után Greg Mackintosh és bandája elköszönt tőlünk. Szóval ez egy amolyan kétszáz forintos koncert volt... bár ha így nézzük, kétszáz forintot simán megért.

Nagyon is találó ez a "tiszteletét tette" kifejezés, hiszen végeredményben mind a csapat, mind a rajongók megkapták a nekik járó tiszteletet. A ZP gyakorlatilag tömve volt, tehát ezen a téren nem vallottak szégyent sem a szervezők, sem a zenekar és mi, a rajongók sem; a Paradise Lost neve még mindig vonzó sokak számára, bármennyire is próbálták romba dönteni saját karrierjüket az elmúlt évek kísérletezős lemezeivel. A közönség maximálisan együttműködő volt: a kezek egyként lendültek a magasba, amikor Nick kérte, hiszen szeretjük őket és szerettünk volna egy jó koncertet látni. Ők pedig megtiszteltek bennünket azzal, hogy ideutaztak, megmutatták magukat, lenyomtak pár kötelezőt és ezzel a dolog udvariasan le volt tudva. Hát azért minden esetre kösz, hogy eljöttetek, jó volt látni titeket.

Tény, hogy zenéjük néhány megadallamos, zúzós slágertől eltekintve nem kimondottan koncertbarát. A Paradise Lost zenei világát átélni és átérezni leginkább egy elsötétített szobában lehet, ahol zenehallgatás közben, nagy magányunkban sajnálkozhatunk elcseszett emberi sorsunk felett. A fél 9-es nyári alkonyat (értsd: tök világos) és a rosszul belőtt dobhangzás sem segítette a mély átélést. Amikorra pedig végre rendesen besötétedett és a hangzás is kezdett beállni rendesen, fogták magukat és elköszöntek.

A rövidített programba az új lemez ütősebb nótái és a régi lemezek dallamosabb tételei kerültek be. Gondosan kerülték a One Second-Host-Believe albumok cikisebb részeit, bár a közönség nem kis részét alkották azok a tizenévesek, akik főleg ezekre a lemezekre buknak. Jól dörrent meg a The Enemy az As I Die és a Pity The Sadness és kellemes volt a ráadás hármasa is (Never For The Damned, Erased, Say Just Words). A dalok stúdióverzióiban hallható billentyűk és samplerek itt természetesen playbackről szóltak, ami kicsit művivé tette a produkciót, hiszen ha azt akarták, hogy hasonlítson az eredeti dalra, szigorúan alkalmazkodniuk kellett a samplerekhez, legalább is egy-egy dal kezdetekor, szerencsére később általában elengedték magukat, de például a női ének playbackről elég kiábrándító volt.

A tagok közül legrokonszenvesebb ezen az estén számomra Aaron Aedy gitáros volt, aki légies - néhol már-már komikusnak ható - mozgással követte le a dalokat, miközben kegyetlenül tekerte a heves bólogatásra ösztönző riffeket. Minden egyes dal után széles vigyorral a fején, hálás fejbiccentésekkel köszönte meg a hozzá közelebb lévő rajongóknak a bíztatást. Steve Edmondson basszer volt még, aki próbált közvetlenebb lenni a rajongókhoz, igaz most Nick Holmes-t sem érheti kritika, hiszen szokatlanul közlékeny volt önmagához képest, de a távolságtartás még így is megmaradt. A balkazes dalszerző-dallamgyáros Greg Mackintosh arcát szinte végig takarta a lobonca, de a sörösdobozát nagy élvezettel húzta meg néha-néha. Jeff Singer dobos pedig végig szépen, pontosan játszott és egyáltalán nem az ő hibája, hogy a cucca a buli elején rettenetesen csattogósan szólt, minden zönge nélkül, aminek köszönhetően gyakorlatilag "szétkalapálta" a dalokat. A lábgépet viszont nagyon tudja nyomni, ez már a lemezen is feltűnt. A ráadás előtti szünetben megejtett beállás jobban sikerült, utána már harmonikusabban szólt az egész, csak kicsit késő volt már hozzá, mert akkor meg már nem akartak tovább játszani.

Végszóként álljon itt a setlista és bízzunk benne, hogy legközelebbi budapesti látogatásukkor egy teljes értékű, egész estés programmal térnek majd vissza. Mert azért mégiscsak az az igazi...

The Enemy
Ash And Debris
No Celebration
As I Die
Pity The Saddness
Enchantment
Requiem
Unreachable
Gothic
Embers Fire
One Second

-----------

Never For The Dammed
Erased
Say Just Words

*************

Nemsokára jövünk egy beszámolóval a nemrég megjelent Anathomy Of Melancholy című DVD-ről!

(Képeket a whitepony.hu oldalon nézhettek: Paradise Lost, Zöld Pardon 2008.06.25. képek

 

Egy kis hallgatnivaló : Soulfly, The Verve és Alice Cooper új felvételek!

A várhatóan július 29.-én "Conquer" címmel megjelenő új Soulfly albumról meghallgatható az "Unleash" című felvétel Dave Peters (Throwdown énekes) vendégszereplésével.
Soulfly - Unleash MP3, Roadrunner

A The Verve 1997-es "Urban Hymns" óta nem jelentetett meg nagylemezt. Gondolom mindenki emlékszik az áttörést hozó "Bitter Sweet Harmony"-ra, ami egy átkozottul jó szám volt, indeed... Most a hamarosan megjelenő, "Four" névre keresztelt albumukról jelent meg az első single "Love Is Noise" címmel, ami a zenekar MySpace oldalán meghallgatható.
The Verve - Love Is Noise, The Verve MySpace

A rock legenda Alice Cooper, a szintén júlis 29.-ére datált új albumáról, az "Along Came A Spider" -ről jelentetett meg egy felvételt saját MySpace oldalán, melynek címe: "Vengeance Is Mine".
Alice Cooper - Vengeance Is Mine, Alice Cooper MySpace
 

Kellemes zenehallgatást kívánok és jöhetnek a kritikák!

 

Judas Priest : War (új videó)

Rob Halford és csapata, a Judas Priest elkészítette a nemrég megjelent Nostradamus című koceptalbumához az első videót, ami gyakorlatilag egy számítógép animációval készített szörnyűség. Az egész produkció színvonala, beleértve az animáció minőségét, az eredetiséget és magát a zenét is, meglehetősen gagyi. Csak a régi ismeretség kedvéért kerülhetnek fel ide (milyen rendes vagyok... :) ).

 


 

Judas Priest: War

Kali-punk : The Offspring – Rise And Fall, Rage And Grace

Megmondom őszintén van bennem egy pici ellenszenv az együttes iránt, de remélem ez az objektivitásomat nem homályosítja el. Az ellenszenv igazából abból adódik, hogy ez a csapat nem csinált semmi különlegeset, csak éppen jókor voltak jó helyen, másrészt a Bad Religion-t inkább szerettem, jobbak is, még se kaptak soha semmi elismerést és ez szerintem igazságtalan, de ennek a lemeznek a szempontjából érdektelen.  

1984-ben Orange County-ban (Kalifornia) négy fiatal srác alapított egy zenekart, melyből később a The Offspring lett.  Az apró probléma csak az volt, hogy 1984-ben nem hogy nem volt hangszerük, de fogalmuk se volt róla, hogy hogyan is kellene egyáltalán játszani rajtuk. Azért nagy nehezen csak sikerült a betanulás, így 1987-ben csináltak egy demo-t, de arra már nem volt pénzük, hogy a 25 cent/CD plussz díjat kifizessék arra, hogy a borítót is ráragasszák, így hát vettek ragasztót, meg egy karton sört, és áthívtak pár srácot "bulizni". (Mondani sem kell, a srácok megitták a sört, és leléptek.) "A ragasztás nem sikerült túl tartósra, ráadásul tartott vagy 2 és fél évünkbe, míg mind az 1000-et eladtuk" – mondta Dexter Holland énekes 2 évvel később. Igazából az 1994-ben kiadott a Smash című albummal robbantak be, amiből 11 millió talált gazdára világszerte. Innentől kezdve a sikerek folyamatosak voltak, még ha a Smash sikerét már nem is tudták megismételni, de azért a '98-as Americana is nagyot tarolt a piacon.

Öt éve adtak utoljára lemezt, a Splinter 2003-ban jelent meg és úgy ment el mellettem, mint az intercity. Az azonban tény, hogy ebben a viszonylag vidám hangulatú zenéből már nem havonta adnak ki lemezt, így az együttes némileg üdítően hat a mostani zenei közegben. Mert azért az ellenszenvet félretéve, azért a produkcióba olyan nagyon nem lehet belekötni. Vegytiszta Offspring ez, akik egyetlen igazán gyenge dalt sem pakoltak erre a discre, bár pár közepes azért becsúszott. Igazából először azon gondolkodtam, hogy egyenként elemzem a dalokat, de aztán úgy döntöttem, hogy a négyes Hammerhead klipjét úgyis beszúrjuk ide  és ez tökéletesen szemlélteti ezt a lemezt. Na nem mintha, minden szám egyforma volna, csak a húzás, a punk-rockos beütés, a riff és dallamközpontúság szinte mindegyik nótában megvan. Ez alól talán csak a lassú-melódikus A Lot Like Me, és Fix You a kivétel.
 

Hogy azért egy-két nótáról is essen szó, nekem különösen tetszik a nyitó Half-Truism és a kettes Trust In You, amik a régi 90-es éveket idézik. Főleg utóbbi mutat fel nagyon is ütős kis riffeket. Jó még a vidám You're Gonna Go Far Kid, a feszes, klippes Hammerhead, és a Takes Me Nowhere, ami mintha az Americana-ról szabadult volna. Az album második felében is van kellemes hallgatni való, ami a délies, bluesos-countrys Stuff Is Messed Up, a punkos-funkys Let's Hear If For Rock Bottom, és a záró totál punk-rock Rise And Fall képében érkezik meg.

Be kell ismernem, hogy még van annyira true ez az egész, hogy elhiggyük, minden erőlködés nélkül hozzák ezt a szintet. Az is látszik-hallatszik, hogy élvezik amit csinálnak és, hogy koncerten is ütni fog ez a zene. Ez utóbbit a Volt Fesztiválra július 5-én kilátogatók személyesen is megtapasztalhatják. Azt mondom: csalódás kizárt.  

8/10

HAMMERHEAD

ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum