Slipknot : Psychosocial - új videóklip

2008. július 20. - sunthatneversets

A Slipknot gépezete szépen, módszeresen őröl. Először csak dalrészlet volt meghallgatható, majd a maszkok voltak megtekinthetők, most pedig itt az első klip a negyedik All Hope Is Gone című nagylemezről, ami előreláthatólag augusztus 26-án jelenik meg a Roadrunner gondozásában.

 

Mötley Crüe : Saints Of Los Angeles

Ha ezt a lemezt valaki úgy hallgatja meg, hogy nem ismeri a zenekart, annak fogalma sem lesz, hogy ez a banda miért alapvetés. Huszonegyedik századi stadionrock, oszt ennyi. És igazából tényleg nem több már ennél, de a múltban az asztalra tett alkotások azért mindenképpen többre predesztinálják Őket annál, hogy ennyivel elintézzük a dolgot.

A lemez csak a kilencedik a sorban, de hát nyolc évig semmit sem csináltak azt is lassan, úgyhogy nem csodálkozunk. Mivel 2008 a régen nagy csapatok, „adjunk ki új lemezt!” szlogennel ellátott éve, így ők is nekiveselkedtek. Hogy mennyire ment ez séróból vagy mennyit erőlködtek az a végeredmény színvonalából nem vonható le következtetésként, de örüljünk, hogy itt vannak és előéletüket ismerve egyáltalán még élnek; illetve Mick Mars már alig.

Ennek ellenére a színvonal egyenletesen magas, még ha felhőkarcolói magaslatokba nem is emelkedik. Háromnegyed óra jó kis amerikai glam-rock, néhol egy kis súllyal, de alapvetően kiemelkedő nóták nélkül.

A L.A.M.F. című intróval nyit a lemez, amely inkább filmzenei aláfestés, mint önálló nóta. A kettes – enyhén punkos – Face Down In The Dirt viszont király kis nóta van húzása és dög is van benne, csak olyan érzésem támad, mintha már hallottam volna. Vince Neil  azonban kiválóakat énekel benne. A következő What's It Gonna Take amolyan rádiós nóta, mindenféle izgalom nélkül. A négyes Doown At The Whisky kicsit bugyuta énektémákkal operál, de összességében a benne lévő sodrás és riffek miatt jó kis koncertkedvenc lehet belőle. Az ezt követő címadó egyértelműen a lemez legjobb dala egy apró hibája van csak a tizenkettő egy tucat típusú refrén, de a legtöbbeknek pont ezért fog tetszeni. Amúgy abszolút mai Mötley, pont így kell szólnia. A Motherfucker Of The Year jó kis dörmögős témákra épül, modern kivitelezésben és színezéssel. Nem rossz nóta. A hetes The Animal In Me komor hangulata, melankóliája kicsit megtöri a lendületet. Tulajdonképpen ez a lassú szám a lemezen, csak kicsit sötét lett. 

A Welcome To The Machine ez után gyorsvonatként robog át a hallgatón. Kiváló gitár és ritmusjáték jellemzi és a dög is benne van, nem kicsi. A következő Just Another Psycho komor gitárjai után elég bárgyú énektémákban folytatja és ez egy kicsit elcseszi az összképet, bár lehet hogy ilyennek szánták. A vidám Chicks=Trouble abszolút a 80-as évekbeli Crüe-t idézi egész magas színvonalon. A tizenegyes This Ain't Love Song sajnos megint egy átlagos darab, ezerszer hallott témákkal. A kiváló ének dallamokat kicsit bolondos gitárjátékkal kombináló White Trash Circus a lemez jobb pillanatai közé tartozik. A zakatoló, rohanó Goin' Out Swingin' pedig emlékezetesen zárja le a lemezt.

Valahogy úgy vagyok vele, hogy a Saints Of Los Angeles egy kicsit átlagos önmagukhoz mérve és az igazi valahol a 80-as évek közepén-végén volt ez az egész. De ha azt nézem, hogy a mai zenei termésben hova helyezhető a lemez, akkor az már árnyalja egy kicsit képet, ami a pontozásban egy magasabb számot mindenképpen megér.

8/10 
 

 Saints Of Los Angeles (live)

Sziget fesztivál 2008 fellépők | 13. rész : IRON MAIDEN

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 12.,  kedd,  21:30 | IRON MAIDEN]

FIGYELEM! Kiemelt ajánlat!

Igencsak gondolkodóba estem, hogy az Iron Maiden-ről szülessen-e ismertető. Van aki nem ismeri őket? Nyilván bármennyire is a klasszikus zenekarok közül való a 80-as évek végétől születettek némelyikének már nem biztos, hogy olyan sokat mond a név. A bemutatáshoz – mivel ez egy nem akármilyen hosszúságú pályafutás - azért segítségül vettem a wikipédiát is.
 
Az Iron Maiden a legsikeresebb és legmeghatározóbb heavy metal zenekarok egyike, több, mint 75 millió albumot adtak el világszerte. Az Iron Maiden zenéje nyomán a heavy metal több ágára volt óriási hatással.

A zenekar kabalája, Eddie, állandó tartozéka mind a horror filmek által ihletett album borítóknak, mind az élő koncerteknek. Eddie-t Derek Riggs tervezte, de több alakban is megjelent Melvyn Grant nyomán.

Az együttest 1975-ben alapította Steve Harris és Dave Murray, akik mindvégig a zenekar tagjai voltak. Rengeteg felállásban zenéltek és főként punk klubjairól híres londoni East End környékén játszottak. Az eredeti énekest, Paul Dayt később Dennis Wilcockra cserélték le, aki nagy KISS rajongóként tüzet, sminket és művért használt a színpadon. Sem az énekes színpadi megjelenése, sem a képességei nem jelentettek a zenekar számára előrelépést. Ez 1978-ban változott meg, amikor Paul Di'Anno állt a mikrofon mögé és Doug Sampson ült a dobokhoz.

Paul Di'Anno-val a fedélzeten egyre sikeresebbek lettek, ami köszönhető volt még Steve Harris sajátos zenei világának is. 1978-ban világra jött a The Soundhouse Tape című 3 számos demó, amiből hetek alatt elfogyott mint az 5000 példány. 1979-ben pedig már maga az EMI szerződtette őket. A következő év, az 1980-as esztendő pedig meg is hozta a zenekar első albumát, a név nélküli Iron Maiden-t, ami egyből a brit listák 4. helyére kúszott fel.
Olyan azóta klasszikussá vált dalok sorjáztak rajta, mint a Phantom Of The Opera, Iron Maiden, Running Free, Remember Tomorow, Sanctuary, Transylvania. Az zenekar szép lassan a New Wave Of British Heavy-Metal mozgalom zászlóshajójává vált. Persze nem volt csupa tejfel az élet, Dennis Stratton gitárossal megromlott a viszonya a zenekarnak; így ő ment és megérkezett a későbbi világsiker egyik kulcsfigurája Adrian Smith. A következő nagylemez, az 1981-es Killers már vele készült, ami egy újabb lépcső volt a zenekar fejlődése szempontjából és sokan máig is az banda egyik legkiválóbb alkotásának tartanak. Szinte tökéletesen kombinálták Harris progresszív zenei (Wishbone Ash, Genesis, Jethro Tull) gyökereit koruk és közvetlen környezetük punkos zenei világával, ami olyan punk-metal bombákat eredményezett mint a Wrathchild, Killers, Murders In The Rue Morgue, Genghis Khan.

Hiába tűnt azonban felhőtlennek az égbolt a zenekar számára, Paul Di'Anno gondoskodott arról, hogy ez ne maradjon így. Egyre kevésbé vett részt a zenekari munkákban, a színpadon nyújtott teljesítménye és vállalhatatlanul hullámzóvá vált az 1980-as és '81-es turnék alkalmával. Hogy pontosan fogalmazzunk, egy tisztességesen alkoholizáló és drogozó frontemberré vedlett át, amit lehet hogy sok korabeli zenekar elbírt volna, de a vasakaratú Steve Harris nem tolerálta és rövid úton kipenderítette az énekest az Iron Maiden-ből, megnyitva ezzel az utat Bruce Dickinson előtt. Ő egyébként a Samson énekese volt akkoriban az eléggé idiótán hangzó Bruce Bruce művésznéven. A váltás után (1981 szeptembere) persze apró változás állt be a zenét illetően, eltűnt a punkos hangulat és megjelenés és egy kicsit szigorúbb irányba fordult a banda.
1982-ben kiadták a harmadik albumukat, a The Number Of The Beast-et, ami a metal műfaj egyik ikonszerű lemeze lett szinte mindenféle értelemben. 32 országban lett aranylemez és a brit albumlistán is egészen az első helyig menetelt. A kolosszális siker egyszerre volt köszönhető Dickinson szenzációs hangjának, színpadi jelenlétének, a zseniális daloknak és a jól kitalált és felépített reklámhadjáratnak. Olyan gyöngyszemek találhatóak az albumon mint a The Number Of The Beast, Run to The Hills, Hallowed Be Thy Name.

Hatalmas sikerek ide, népszerű turnék oda, egészen 1983-ig kellett várni, hogy megszülessen az a lemez, ahol végre végérvényesen összeforrt a zenekar és tökéletesen megfigyelhető az a bizonyos védjegyszerű hangzásvilág és hangszerelési mód amit később megszámlálhatatlanul sok zenekar vett "kölcsön". Ez a lemez pedig a Piece Of Mind, ahol már Nicko McBrain ült a dobok mögött Burr helyett, akit Harris szintén a mértéktelen ivás miatt tett lapátra. Ez kicsit változtatott a zenekar hangzásán is, hisz Nicko talán nem ütött olyan tisztán mint elődje, viszont jóval izgalmasabb és eklektikusabb volt a játéka. Amit rögtön be is mutathatott az első számban, a lehengerlő Where Eagles Dare-ben. A lemezre került számok pedig szinte mind klasszikusok, mint például a The Trooper, Flight Of Icarus, Revelations, To Tame A Land. Érdekesség, hogy a dalok majd mindegyike egy-egy filmet vagy könyvet dolgozott fel (olyan íróktól és rendezőktől mint Frank Herbert, Tennyson, Clark Ashton Smith, Jean-Jacques Annaud). A turné is bombasiker lett, bekövetkezett az amerikai áttörés is, az USA-ben is több mint egymillió példányt adtak el az LP-ből, valamint ekkor vált a koncertek nélkülözhetetlen kellékévé Eddie, a kabalaszörnyeteg.

A zenekar lendülete pedig nem hagyott alább, jött az 1984-es esztendő, ami kiteljesítette a zenekar népszerűségét. Felépítették minden idők egyik leglátványosabb színpadi díszletét, lenyomták minden idők egyik leghosszabb turnéját és megírták minden idők egyik leghatalmasabb heavy-metal lemezét, ami a Powerslave címet viselte. Az album tematikája az ókori egyiptomi világra épült és a lemez címadó dala is arról a korszakról szólt. A mű magas színvonala is kiegyensúlyozottsága talán annak volt köszönhető, hogy szinte teljes volt a harmónia a tagok között, a dalokat felerészt Steve Harris és felerészt a Smith-Dickinson páros jegyezte. Amik között megtalálhatjuk az olyan stadion-metal himnuszokat és energiabombákat mint a 2 Minutes To Midnight, Aces High, minden epikus metalszám prototípusát, a 14 percen át hömpölygő Rime Of The Ancient Mariner-t vagy Dickinson erőtől duzzadó és zseniális szerzeményét, a Powerslave-t.  A világkörüli turné 13 hónapon át tartott és több mint 220 koncertet hozott. Többek között négy este közel 60 ezer embernek játszottak a Long Beach Arena-ban Los Angelesben és Budapesten is közel 40-50 ezer rajongó volt kíváncsi a legendás BS-s parkolós bulira. Előbbi koncertek lettek az alapjai a következő évben megjelent Live After Death koncertalbumnak is.

Az embert próbáló turné azonban teljesen kimerítette Bruce Dickinson-t és a következő, 1986-os Somewhere In Time című albumra egyetlen dalt sem írt az addig a dalszerzés terén igen aktív pacsirta. Így a megszületett zenei anyagért 95 százalékban a Steve Harris-Adrian Smith duó felelős és ez bizony érződik is az igen embertelen énektémákban, nem véletlen hogy a zenekar szinte alig játszik erről a lemezről akármit is koncerteken, noha talán a legtöbb példányban elkelt albumokról van szó. Emellett ez lett talán történetük leggyorsabb lemeze, többek között olyan dalok miatt, mint a Caught Somewhere In Time, The Loneliness Of The Long Distance Runner (a híres Alan Sillitoe regény alapján), vagy a Deja Vu. De itt találjuk a slágerlistákat is megjárt Wasted Years-t és Stranger In The Stranger Land-t.  A turné bombasikere nem lehetett kétséges, Budapesten az MTK labdarúgó stadionjában közel 30 ezer ember előtt lépet fel a zenekar és az USA-ban is több mint 2 millió példány fölött fogyott az album.
A kísérletezések egy letisztultabb albumhoz vezettek, ami a Seventh Son Of A Seventh Son címet kapta és 1988-ban jelent meg. Ez egy koncept album lett a kísérletezés kedvéért, bemutat egy történetet egy misztikus gyermekről, akit megszállt a látnokok ereje. Először szintetizátort használtak a felvételekhez, de lecserélték gitárszintetizátorra.

1990-ben Bruce Dickinson szóló karrierbe kezdett, a debütáló album a Tattooed Millionaire volt, a Gillan gitáros Janick Gers-szel. A banda ezidőtájt ment keresztül az első felállásbeli változáson, amikor Adrian Smith gitáros elhagyta a csapatot és Bruce Dickinson szóló projectjének gitárosa, Janick Gers került Adrian helyére.

1990-ben jelent meg az Iron Maiden nyers hangzású, No Prayer For The Dying című, soron következő albuma, amely visszakanyarodott a heavy stílushoz.  Bruce Dickinson is elkezdett kísérletezni a hangjával és az énekstílusával. A Bring Your Daughter... To The Slaughter kislemez első helyre került az Egyesült Királyság toplistáin.

Dickinson egy szóló koncertsorozatot vitt véghez 1991-ben mielőtt stúdióba vonult volna a Maidennel, a Fear Of The Dark felvételéhez. Végül 1992-ben jelent meg a korong hivatalosan. 1993-ban Bruce Dickinson kivált a Maiden-ből és tovább folytatta szóló karrierjét. A banda énekesek tömkelegét hallgatta meg, híreseket és névteleneket egyaránt. Végül a rostákon Blaze Bayley, a Wolfsbane énekese jutott át 1994-ben. Bayley stílusa teljesen más volt, mint az elődjéé, ami a rajongók különböző reakcióit váltotta ki.

Három évnyi kihagyás után az Iron Maiden 1995-ben új albummal tért vissza, aminek a címe The X Factor. A lemez komor, sötét hangulatú, eltűnődő számokkal, több melankóliával és magába fordulással a megszokottnál. A fő dalszerző, Steve Harris komoly magánéleti problémákkal küzdött ezekben az időkben, tönkrement a házassága és elvesztette az édesapját, a fájdalma az album több számában is érezhető.

Az Iron Maiden utazással töltötte az idejét szinte végig 1996-ban, majd visszatért a stúdióba és 1998-ban kiadásra került a Virtual XI. Ennek az albumnak a fogadtatása már meg sem közelítette a nagy elődökét.

A banda egyre csökkenő népszerűsége ténnyé vált és a fiúk úgy döntöttek, hogy nem segíthet más, csak ha ismét a legerősebb felállású Iron Maiden lép színpadra. Így 1999 februárjában a menedzsment bejelentette, hogy Blaze Bayley már nem tagja a formációnak és ismét Bruce Dickinson az énekes, valamint óriási meglepetésre Adrian Smith is visszatért. Ennek következményeként a rock világában igen ritka 3 szólógitáros felállásra váltottak Harris-ék.

A sikeres reunion turnét pedig egy vadonatúj stúdióalbum követte. A 2000 tavaszán megjelent új mű a progresszívebb irányvonal ellenére vegyes fogadtatásra talált, noha alapvetően egy jól sikerült albumnak mondható. A zenekar megpróbálta kiaknázni az új felállásban rejlő potenciált és szinte mindenféle szerzői kombinációban születtek dalok és nem egy valóban kiválóra sikeredett (The Wicker Man, Ghost Of The Navigator,The Thin Line Between Love And Hate). Ezzel is demonstrálták, hogy nem egy nosztalgia zenekarról van szó. Ezt az időszakot mutatja be a Rock In Rio DVD, ami az 2001-es Rock In Rio 3 fesztiválon vettek fel.

A 2003-as esztendő egy új válogatáslemezt tartogatott a rajongóknak – Edward The Great – amit főleg az USA piacára szántak és emiatt inkább a rövidebb, slágeresebb dalok kerültek fel rá. A lemezt támogató Give Me Ed 'Til I'm Dead turné pedig el is indult a nyár elején és meglepő sikereket hozott, csak Európában közel 700 ezer ember nézte meg az Iron Maiden-t 20 koncerten és az USA-ban is majdnem telt házzal zajlott minden show, beleértve New York-ban az Madison Square Garden-beli koncertjüket közel 20 ezer ember előtt. Budapesten június 4-én a Summer Rock fesztivál keretén belül léptek fel a Kisstadionban, természetesen telt ház előtt (15 ezer rajongó).

2003 őszén pedig boltokba került a Dance Of Death, a 13. stúdióalbumuk. A legtöbb kritika szerint az 1988-as kultikus Seventh Son Of A Seventh Son óta nem volt ilyen friss és zseniális Steve Harris csapata. A dalok a jól ismert formában járták körbe Dickinson és Harris épp kedvenc témáit (középkori francia vallásháborúk, első világháború, szeptember 11.). A kiemelkedő csúcspontok közé tartozik a rövid és remek Rainmaker, a súlyos riffekkel és Dickinson ravasz témáival telepakolt Montségur, a Led Zeppelin-szerű No More Lies, a címadó Dance Of Death. Jót tett a zenekarnak, hogy Kevin Shirley producer tanult az első lemez hibáiból és egy jóval természetesebb dobhangzást kevert ki valamint a 3 gitár hangszerelése által jelentett problémát is ügyesebben oldotta meg.

A következő nagyszerű húzás egy a korai időszakot bemutató DVD (The Early Days) megjelentetése volt, ami az első 4 album megszületésének körülményeit mutatja be addig soha nem látott koncertjelenetekkel és televíziós műsorokkal. A zenekar pedig annyira komolyan vette a kiadványt, hogy egy turnét is szervezett köréje ahol kizárólag az első 4 lemezről játszottak dalokat.

Steve Harris pedig nem lenne Steve Harris, ha ezek fényében ne döntött volna úgy, hogy ilyen körülmények között itt az ideje kiadni minden idők legkomplexebb, leghosszabb és legsötétebb Iron Maiden albumát. A mű A Matter Of Life And Death címet kapta valamint egy hangulatos borítót, ami Tim Bradstreet, amerikai grafikus munkája. A lemez főleg a vallás és a háború problémáira fókuszál az átlagosan több mint hétperces dalok segítségével. A lemez kiemelkedő pillanatai közé tartozik a finom dallamokkal felvértezett The Pilgrim, a borús The Longest Day, a komplex For The Greater Good Of God és The Legacy, az itt-ott Tool-os Brighter Than a Thousand Suns. A fiúk önbizalmára jellemző, hogy a teljes albumot eljátszották a turnén kiváltva ezzel sok rajongó szemöldökráncolását.

Idén februárban egy dupla DVD-n kiadták a Life After Death című legendás koncertfelvétel remasterizált változatát, valamint folytatódott a már korábban megkezdett zenekari történet bemutatása.

Az együttes 2008-ban sem sokat pihen, világkörüli turnét bonyolítanak le Ausztráliától Észak és Dél-Amerikán át Európáig óriási sikerrel, nem ritkán ötven-hatvanezer rajongó előtt adnak koncerteket. E világkörüli turné keretében érkeznek hazánkba is, ahol Sziget Fesztivál headlinereiként lépnek fel a fesztivál 0. napján.  
 

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 12.,  kedd,  21:30 | IRON MAIDEN]

AC/DC : konkrétumok az új albumról

Két konkértum is van:

1. az új AC/DC album címe "Black Ice" lesz.

2. várhatóan 2008. októberében jelenik meg (na jó, ez nem annyira konkrét...)

Kerestem a jutyubon most már egy videót is, hogy ne mindig csak pofázzunk róluk, hanem valamit sasolhassatok is. Ez a Stiff Upper Lip az előző lemezükről, ami egészen pontosan 8(!) éve jelent meg.

 

UPDATE! (2008. október 21.): 

Black Ice lemezkritikánkat itt olvashatjátok: Bugi és kettőnégy : AC/DC - Black Ice

 

Legálisan hallgathatók online a U2 újra kiadott korai albumai /Boy, October és War/!

Az imeem nevű zeneportál július 15.-től (a hivatalos megjelenés előtt 1 héttel) szórja online a nemrég újrakevert első három U2 klasszikus a Boy, az October és a War lemezek tartalmát, méghozzá a deluxe verziókat, amelyek kettes diszkjén rengeteg eddig ki nem adott különlegesség szerepel. Azoknak, akik a lemezeket egyébként ismerik nyilván az extrák lehetnek érdekesek elsősorban. Nos, most adott a lehetőség, hogy mindenki utánanézzen, érdemes-e beszerezni ezeket.  

A hivatalos megjelenés időpontja, vagyis július 22.-e után természetesen ugyanitt megrendelhető midegyik kiadvány. (A zenehallgatáshoz a portálon természetesen regisztrálni kell egy érvényes email cím megadásával.)

U2 Boy, October és War deluxe editions online hallgatás - imeem

Az extra lemezek tartalmát egy korábbi írásunkban mi is közzétettük: U2 : új kiadásban a korai lemezek.

 

 

Polírozott kultúrcikk (nem csak) amerikai piacra : SHINEDOWN - The Sound Of Madness

Az amerikai Jacksonville-ből (Florida) származó hard rock ötös, a Shinedown új, harmadik albumának első hangjainál nagyon belelkesedtem, mert azt hittem, találtam valami nagyon jót. Azután később kiderült, hogy ahogy a játékidő telik úgy fogy a dög a Shinedown aktuális dalaiból, így végeredményben az Őrület hangja helyett egy-két kiemelkedő tételen kívül nagyrészt erős közepes produkciót és idegesítően sok lírázást hallgathattam.

Pedig az első Devour című dalnál (videó megtekinthető alant) még úgy tűnt, hogy hűek a lemez címéhez, hiszen ez egy olyan tipikus, dögös, húzós, „lehúzott ablak, vissza három, full hangerő” típusú rock'n'roll, hogy már-már azt hittem, ezen a lemezen tényleg az őrület hangjai szabadulnak majd el. Egyre erősödő, a háttérből jövő frenetikus, „zakatolós” rifforgia vezeti be a dalt, hogy azután egy majd három perces élvezetes rohanásba vigyen bennünket. Mondjuk, a refrén lehetne kicsit kevésbé rádióbarát (ekkor még nem tudtam, hogy mi vár rám később), de ez a riff mindent visz. Kiváló slágernóta lehet illetve már az is, hiszen ez volt a kiválasztott single a lemezről a rockrádiókban. 

A második Sound Of Madness a nyitáshoz képest visszafogottabb tempójú dal. Itt is vannak jó kis gitártémák, amiket még brutálisabbra lehetett volna alakítani, ha egy kicsit mélyebbre hangolják a szerszámot, de akkor már lehet, hogy túlságosan elütne a slágeresre írt refréntől, amelynek itt is kicsit olyan az íze, mintha szándékosan magukhoz akarnák édesgetni azokat a népeket is, akiket a kemény hangzás amúgy taszít. Nem beszélve a Second Chanceről, ami egy tipikusabbnál is tipikusabb amerikai líra, amúgy Bon Jovi módra. Kemények is vagyunk meg tökösek is, de azért szeretjük a sikítozó, könnyeiket nyeldeső tiniket is.

A tinik szívének kifacsarása után a negyedik Cry For Helppel aztán ismét a keményebb tábor felé fordulnak: ismét egy húzósabb, kompromisszumok nélküli, vérbeli rock'n'roll felvétel. Könyörgöm, srácok, miért nem lehet minden dal ilyen? Majdnem tökéletes. A következő The Crow and The Butterfly című tételt már csak a címe alapján ugornám, de azért persze meghallgattam: ismét líra, egy fokozatosan emelkedő ívű rockhimnusz-szerűség, kis szólóval a végén.
A pillangók lelki világába való betekintést követően megint egy tömegeknek szánt felvétel következik. Az If Only Knew olyanoknak szól, akik azt gondolják, hogy a rockzenét kereskedelmi rádiókban játszott bandák találták fel. Az ezt követő Sin With A Grin szerencsére kellően szigorúan dörren meg ahhoz, hogy végképp el ne veszítsem az érdeklődésem a lemez iránt. Nagyon jó témákat tettek ebbe a dalba is és továbbra sem értem, hogy ha ennyire jól értik, hogy kell húzós nótákat írni, akkor miért nem csinálják IGAZÁBÓL?  Kinek akarnak vajon megfelelni ezzel a sok kommersz baromsággal? Kötve hiszem, hogy csak maguknak.

Éééés, na tessék, csak emlegetni kellett: What A Shame. Hát ez az, én is ezt mondom! Pedig itt most még egy kis pszichés lebegés is bejön, ami az eddigiektől eltérően egyedi ízt hoz és fémesebb a hangzás is, de a refrén mindent elárul. Sajnálom fiúk, most nem vagyok az ilyesmihez megfelelő hangulatban, én dögös zenét akarok hallani. Olyasmit, mint a következő gyors, ügyes megoldásokkal teli Cyanid Sweet Tooth Suicide című dalban prezentáltok.  Az utolsó előtti Breaking Inside alatt ismét az érzelmeké a főszerep: nagyon jó dal egyébként, csak mint említettem most nem erre vagyok ráhangolódva, úgyhogy kezd is elegem lenni ezekből a rockhimnuszokból. Nézzük, mit kapunk búcsúzóul: billenytűs kíséret, kiváló vokálozás, no gitár, no dob;  tehát újabb líra – ez volt a Call Me. ...és ez volt The Sound Of Madness.

Minden prüszkölésem ellenére azt kell mondjam (el kell ismernem), egyáltalán nem rossz lemez ez, hiszen professzionális módon felépített felvételeket tartalmaz, professzionális zenészekkel, professzionális keverés mellett, tehát minden állatira professzionális – ahogy az amerikában megszokott és tényleg  abszolúte szórakoztató is lehet a dolog - már, ha valaki a rockzene líraibb, himnikusabb vonalát kedveli.
Én most egyszerűen csak bosszankodom, mert szerintem ebben a csapatban sokkal, de sokkal több van ennél, mint amit ezen a lemezen mutatnak. Hiszen kiváló a gitár szekció (Nick Perri és Zack Myers), nagyon jó kis riffeket tudnak kitalálni, igaz Zack Myers ezen a lemezen inkább a basszus sávokért felelt, de biztosan benne van a keze a gitárhangzásban is. Az énekes Brent Smith pedig egy igazi rock torok, igazi frontember-fazon, aki élvezetes és egyenletesen jó színvonalú énektémákat hoz minden egyes dalban: tökéletesen ura a hangjának, a húzósabb, gyorsabb tételeknél egy kicsit ördögibb tónusra vált, a lírában pedig - természetesen - hozza a bugyihúzogató stílust. 

Ha egyszer a Shinedown tagjai (Brent Smith vokál, Nick Perri gitár, Zach Myers gitár, basszusgitár, Eric Bass basszusgitár, vokál, pianó és Barry Kerch dobok) véletlenül úgy döntenének, hogy ezúttal nem érdekli őket, hogy platina lesz-e a lemezük vagy sem, olyan, de olyan dögös albumot csinálhatnának, amitől mindenki csak simán beszarna. A tudásuk a lemezen található három vagy négy pörgősebb felvétel alapján legalábbis megvan hozzá. Alighanem már csak a szándék hiányzik. Ettől függetlenül jó szívvel ajánlom őket, mert jók. Tényleg.
A pontozásban viszont szigorú leszek:

7/10


 Shinedown : Devour

ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum