QUEEN + PR : The Cosmos Rocks

2008. szeptember 21. - SAABI

Először is szögezzük le: a QUEEN zenéje meghatározó és iránymutató volt számomra tizenéves kiskamasz koromban. A budapesti koncertfilmre még mindig úgy emlékszem, mint (akkori) életem egy meghatározó zenei élményére. Akkor ők voltak nekem a ROCKZENE. Ezután persze nagy-nagy rajongójuk lettem, pályájuk befejezése óta pedig a nekik járó tisztelettel őrzöm a kellemes emlékeket (és természetesen a lemezeiket) magamban. Szoktam látni/hallani itt-ott, mondjuk Mandela- vagy egyéb segélykoncerten a régi dalokat (pl. We will rock you) és ilyenkor jól eső érzés fut végig rajtam, látva, hogy ezek a dalok még ma is mekkora erővel bírnak. A QUEEN + PR formációval kapcsolatban sajnos továbbra sincsenek jó érzéseim, semmit olyat nem látok benne viszont, ami kellemes élményeket idézhetne. Igaz, nem egyeztettünk, de ezt hiszem, most kicsit Sun-kolléga nevében is beszéltem.
Így esett, hogy a RockStation szerkesztősége semmiképp sem bírta rávenni magát arra, hogy Brian May új projektjét kritizálja, ezért most egy rendhagyó lemezismertető következik, amely nem a saját "tollunkból" ered, hanem egy Rocket Queen néven publikáló hölgytől, aki szintúgy nagy Queen fan, de azt hiszem ez az írásából is kitűnik.  Megkaptuk az engedélyt a publikációhoz, amit ezúton is köszönünk (sandrativadarnak pedig köszönet a közvetítésért), úgyhogy ezennel át is nyújtom nektek, íme:


"Van egy csomó hatalmas gitárkórus és néhány régi jellegzetességünk, de a lényege hogy hallani, amint hárman együtt játszunk. Ahogy emberek tényleg, igazából muzsikálnak a stúdióban - ez nem nagyon fordul elő manapság. De a mi albumunk ilyen. Egyáltalán még albumnak hívják az ilyesmit? Nem is tudom. De szerintünk ez tényleg egy nagylemez a szó klasszikus értelmében - amit az ember felrak, végighallgat és ami egy utazásra viszi. a témák és hangulatok változatosak, de kikapcsolódásra hívja a hallgatót egy órára, ahol elveszhet, elgondolkozhat, és valami új élményt szerezhet."-  mondja Brian May.

 A The Cosmos Rocks tizennégy nótát tartalmaz, eggyel többet, mint ahány éve megjelent az utolsó 'Freddie Mercurys' stúdióalbum, a Made In Heaven. Minden dalban Paul Rodgers énekli a lényeget, kivéve a Say It's Not True-ban, ahol Brian May és Roger Taylor is hozzájut egy-egy versszakhoz. John Deacon basszusgitáros pontosan annyit szerepel a lemezen, mint Freddie Mercury: semennyit. Az album születésének körülményeiről már mindent elmondtunk, halljuk most a lényeget, a dalokat. Vigyázat: lelövünk egy pár poént.

1. Cosmos Rockin
Ez egy gyors rock nóta, amelyben arról szólnak a szereplők, hogy az Univerzumot, az egész világot és a kozmoszt is alaposan megrockolják. A nyitány leginkább a Back To The Light című Brian May szólólemez Resurrection című daláéhoz hasonlít, azaz némi delfin-űr-csilingelés közepette egy robothang azt kérdezi: "miféle bolygó ez?" (what planet is this?). Mintha a Now I'm Here köszönne vissza Brian May játékában, majd négyszögletesen kezdenek zakatolni a gitárok, amiből a refrénre egy amolyan Status Quo-típusú, kissé poros hangzás keveredik ki. mintha Rick Parfitt riffelne, pedig nem. Standard, egyértelmű rock 'n roll bugi ez a '60as évek amerikai klasszikusainak szellemében. Esélyes szereplője a most induló turnénak mert elsőre énekelhető és követhető, de van annyira sablonos, hogy nem fogja beverekedni magát sem a műfaj, sem pedig a Queen klasszikus pillanatai közé.

2. Time To Shine
Szitár-nüanszokkal keletiesre hangolt spirituális himnusz, melyben a gyors rock groovera ülve Paul Rodgers akkorát énekel, mintha egy mecset tetején állva akarná egész Törökországot és Marokkót buliba hívni. Egy pillanat alatt hátborzongatóan modernné válik a dob - ének - gitár felállás, és nem egészen 4 perc alatt körbejárja a földet az ember gondolatban, átsuhanva Woodstock és a Tienanmen tér fölött is. Itt van az első pillanat, amikor elhisszük Brian May nyilatkozatát: az album egy utazásra viszi az embert. A Time To Shine hallatán nem kérdés, hogy van hozzá energia a zenekarban.

3. Still Burnin
Laza blues kezdődik, Paul leginkább ebben a közegben van otthon. A főhős nem találja a helyét a világban, de panaszkodás helyett élvezi a szitut, hiszen a rockenroller mindig is törvényen kívüli marad. A szimpatikus klisé a refrénnél vált át valami egészen embertenül izgalmasba: Roger Taylor a dobok mögül felháborító flegmasággal veti oda érces hangon, hogy "még ég bennem a tűz" és ez így, tőle pont olyan hiteles, mint 1974-ben a Tenement Funster, vagy egy évvel később az I'm In Love With My Car idején. Ez lehet a teljes lemez lényege. három öreg faszi őszülve is odab.sz. (Steven Tyler idézete jut eszembe, aki azt mondta: "a különbség a modern rockbandák és az Aerosmith között az, hogy ők csak recskáznak, mi meg keményen kúrunk".) Hát ilyen ez a Still Burnin, divat, életkor ide vagy oda, a valódi rock n roll érzés elpusztíthatatlan.

4. Small
"Minél nagyobb, annál jobb" mondogatta Freddie Mercury és nem csak fizikai adottságokra értette, hanem mindenre, a lemezeladástól a kokainkupacig. Ezzel a szellemiséggel áll szemben ez az akusztikus érzetű nóta, a "Kicsi". Egy idilli pillanatot örökít meg, amikor a költő a friss tavaszi szellőben egy zöldellő dombtetőn ücsörög, elégedetten a nagy semmivel. Kicsinek és boldognak érzi magát csak azért, mert lélegzik. Minimális zenei alapokra orbitális refrént gyártottak a rafinált öreg muzsikusok, ami simán elmenne az 1974-es Sheer Heart Attack albumon is, vagy lehetne az a rádiós sláger, amiért egy átlag popzenész bármelyik végtagját örömmel odaadja. Ez a dal szerintünk a lemez első csúcspontja: három rock téma után szíven lövik az embert egy lírai költeménnyel, hogy sírni támadjon kedve a gyönyörtől. Ennyiben máris érvényesül a klasszikus Queen recept: az ember nem tudja, melyik sarokból milyen hang és hangulat ugrik a nyakába a következő pillanatban.

5. Warboys
Politikusok játékszereiről, jobb sorsa érdemes, de félelmetesen vonuló ifjú ágyútöltelékekről szól ez a Paul Rodgers szerzemény, melyet a tavaly megjelent koncert DVD-jén már hallhattunk egy kicsit más felfogásban. Ez a Queen-szerű változat nem sok teret hagy a gondolkodásnak, mert fegyverek, dobok és gitárok süvítenek végig rajta, jobb pillanataiban pedig még az I Want It All is az eszünkbe jut. Talán egy kicsit elveszik a szöveg és az énekdallam a nagyon csapkodós hangszerelésben, de ezt majd az idő eldönti, meg a te ízlésed. Nekünk a dal nagyon tetszik, ez a túlhangszerelt változat viszont kicsit kevésbé ütős a kelleténél.

6. We Believe
A nóta olcsó szintetizátor hanggal kezdődik, ami a Flash Gordon filmzene (1980) idejéből maradhatott raktáron. Paul Rodgers a We Are The World-öt idéző édeskés dallamot énekel hozzá olyan efekttel, amit legutóbb egy Cher videóklipben hallottunk szörnyű fájdalmak közepette. A közepesnél is lassabb tempóval aztán megérkezik szépen egy egész fáradt rockzenekar, de bárcsak ne tennék, mert így máris mindannyian bűnrészesek ebben az ízléstelen szörnyűségben. A "Hiszünk" című béke-opusz minden tekintetben kellemetlenül modoros, unalmas, kiszámítható és hiteltelen. A lemez legrosszabb pillanata, olyan mint egy kéttonnás, rózsaszín vattacukor, amibe büntetésből beledobják az embert és vagy megeszi, vagy megfullad. Egy kevésbé kellemes gitárszóló is érkezik, mintha a játékos nem lenne rég túl az ilyen átlagos helyzeteken, és már öt és fél perce hallgatjuk és még nincs vége. Jajaj.

7. Call Me
A házi stúdió előnye, hogy minden hülyeségre van idő és jópofák a körülmények. Ez a könnyű helyzet ihlette valószínűleg ezt a csacska rock 'n roll bohózatot, amelyet a Crazy Little Thing szellemében írtak és adnak elő, vigyorogva. Baromság a szövege és komolytalan minden egyes hangja. Hallani, ahogy nevetnek közben a művész urak rövidgatyában, mosolyogva jutunk el egy gitárszólóig, amely a Lazing On The Sunday Afternoont idézi. Azért az előző nóta borzalmait még ez a jópofaság sem feledteti.

8. Voodoo
"Jimi Hendrix tanítványai vagyunk" így definiálta magát a három öregember, amikor arról meséltek, milyen szempontok vezérelték őket a lemez készítésekor. Élőben vettek fel egy pár nótát. Legjobban itt, ebben a fülledt, éjszakai bluesban hallani a közös improvizáció finom hangsúlyváltásait, a zenészek egymás játékára reagáló apróságainak élő, lélegző motívumait. Hajnali fél háromkor van itt nekünk a sötétbe borult házi stúdióban egy üveg tömény az erősítő mellett, egy féljózanul mégjobb énekes, egy erős ám trükkös dobos és egy olyan, elábrándozó gitáros, aki régen túllépett a mesterek árnyékán hogy egy saját álomdimenzióból hozza elő az általa kitalált hangokat. Le vagyunk nyűgözve. Hiába áll a kotta mindössze három hangból, a szöveg két sorból, a Voodoo előadásmódjának páratlan íze meghozza ennél a nótánál a Grammy jelölést az egész lemez számára. A The Cosmos Rocks már most minden jent megért.

9. Some Things That Glitter
Zongora, kávás pergődob, szárnyaló refréndallam és véget nem érő, lomha versszakok. mintha Freddie Mercury receptje lenne a melankólia dalba öntésére. Márpedig ezt a dalt ebből a receptből keltették életre, és meglehetősen jól sikerült. Az utóbbi évtizedekben a Too Much Love Will Kill You és a No One But You követte ezt az irányt, amit itt még sikerült is tovább fejleszteni. Ez úgy Queen, ahogy van. Paul Rodgers pedig több mint kiválóan helytáll a nehéz szívű hőstenor énekest próbáló szerepében. Nem minden arany, ami fénylik, mondja a nóta, ami nem fénylik, de színarany.

10. C-Lebrity
Minden szereplőhöz képest furcsa-modern hangzású kislemezdal, a futószalagon fabrikált, agyatlan tévés hírességek elleni félvicces kirohanás. Bizonyos pontjain a The Who ugrik be inkább, mint a Queen. Nehéz rá fejet rázni, pogózni vagy táncolni a cikkcakkos dallamvezetés miatt, de érződik a rock düh és a roll mondanivaló. A refrénekben hátborzongatóan, jéghidegen genyó Roger Taylor cinikus vokálja, amitől azonnal összezárnánk a térdet, ha Kelemen Annák lennénk. Brian May egy komoly gitárszólót írt az alkalomra, ettől viszont úgy széttárjuk a lábat, mint Kiszel Tünde a '72es Fülesben. A nóta valamennyire tetszhet mindenkinek, aki sosem szerepelt tévés valóságshowban, nem beszélt szerelmi életéről talkshowban, illetve a vezetékneve nem VV vagy BB valami. Ám a botrányos körítés segítségével sincs közelebb a dal a Queen Greatest Hits albumának szintjéhez, mint Fekete Pákó a felsőfokú magyar nyelvvizsgához.

11. Through The Night
Tud a gitár úgy sírni, egy énekes úgy sóhajtani, lehet annyira lassított felvételben dobolni, hogy a hallgatót könyörtelenül beborítja a ballada fájdalomból szőtt fekete takarója. A White Queen-nel, 1974-ben mutatta meg Brian May, majd a Who Wants To Live Foreverben és a Wildernessben is hallottuk: tud olyan személyes nótát írni és hangszerelni, aminek hatása alól képtelen kivonni magát élő ember. Az "Át az éjszakán" mágikus, végtelen, csodaszép altató, amiből lehet, hogy soha nem fogunk felébredni.

12. Say It's Not True
Ezt a nótát már mindenki ismerheti, mert ebben a formában ingyenesen letölthető kislemezen is megjelent pár hónapja. Az egyetlen alkalom, hogy Brian May és Roger Taylor (a szerző) szóló versszakot énekel a lemezen. Érdekes, hogy ez a jószándékú, szomorú ballada valahogy nem üt akkorát, mint szeretne. Talán a tökéletességre törekvés, talán a nem annyira eltalált dallam, vagy éppen a nehéz téma (amikor az ember megkapja a levelet arról, hogy halálos beteg és nem tud semmit tenni) az oka, de nem vagyunk elragadtatva.

13. School's Out. Surf's Up
Tényleg ez a címe, de nincs semmi köze az Alice Cooper klasszikushoz. A főhős itt az élet borzalmas hullámtarajának rohan neki, és ez alkalommal összejön az, ami a lemez nyitódalában szerintünk nem: egyszerre üt, modern, klasszikus, azonnal szerethető a zene. Paul Rodgers szájharmónikázik egy kicsit, miközben megy a Headlongot idéző zenei alap, Roger Taylor ismét félelmetesen vokálozik, a szöveg pedig azt mondja, hogy súlyosan táncolunk a borotva élén, bébi. Nagyon hasonló akcióval próbálkozott a Queen a Ride The Wild Wind című nótában az Innuendo lemezen, de ez itt most jobban üt és jobban együtt van. A delfinként sípoló gitár mellé kevert lüktető akusztikus gitárhoz adott disszonáns zongoraütéseket a Pink Floyd is megirigyelhetné.

14. Small Reprise
A lemez 4. dalának felidézése, 1974-ben és 1995-ben hallhattunk ilyesmit Queen lemezen. A trükk most is bejön, az elsőre is szimpatikus "kicsi vagyok és jól érzem magam" téma tovább bontása a végtelenbe repíti a hallgatót.
 


 


Eredményhirdetés: a The Cosmos Rocks egy valódi tömény album, többnyire szuperízléses, modern rock-blues dalokkal és eszméletlen lírai hangulatokkal. A Led Zeppelin és a The Who lemezei mellé tennénk inkább, semmint a Queen lemezek sorának végére. Minden nóta izgalmas világ, a három kellemetlen mélypont (Cosmos Rockin, We Believe, Say Its Not True) ellenére lenyűgöző összképet adnak. Változatos, erős anyag, amiről persze igazolatlanul hiányzik Freddie Mercury és John Deacon szerzőként és előadóként is. Ha egy új, szupersztárokból álló zenekar debütáló albumának tekintjük, mint a Velvet Revolver és az Audioslave bemutatkozásait, akkor csak áradozhatunk róla.

 

AC/DC : Rock N' Roll Train - új klip

Ma jelent meg a korábban már bemutatott Rock N' Roll Train -hez készített videoklip. És ne feledjétek: Black Ice megjelenés október végén.

 

 

Ráadásként egy újabb dal is publikus státuszba váltott; a War Machine a zenekar MySpace oldalán hallgatható online.  AC/DC MySpace, War Machine online hallgatás

UPDATE! (2008. október 21.): 

Black Ice lemezkritikánkat itt olvashatjátok: Bugi és kettőnégy : AC/DC - Black Ice

 

Elhunyt Rick Wright

Hatvanöt éves korában hétfőn angliai otthonában meghalt Rick Wright, a Pink Floyd együttes alapítója, billentyűse.

A muzsikus rákbetegségben szenvedett.
 
Az autodidakta zenész Wright 1965-ben műszaki főiskolásként hozta létre első együttesét Roger Waters basszusgitárossal és Nick Mason dobossal, majd a hozzájuk csatlakozó Syd Barrett gitárossal alkották a Pink Floyd első formációját. Rick billentyűinek fontos szerepe volt a zenekar korai korszakában a lebegő, pszichedelikus hanghatások megteremtésében, különösen olyan nagyobb lélegzetű darabokban, mint az 
 
A Saucerful of Secrets, az Atom Heart Mother és az Echoes, amelyek azután születtek, hogy Barrettet Dave Gilmour váltotta fel, de szerzőként és vokalistaként is oroszlánrészt vállalt a Floydban. Az 1969-es Ummagumma című albumon önállóan is bemutatkozott, Sisyphus című darabja a kortárs kamarazene egyik gyöngyszeme. 
 
Az 1975-ös Wish You Were Here album után azonban Waters háttérbe szorította az ő alkotó munkáját, amely végül kenyértörésre vezetett: az 1979-es The Wall után Wright kiszállt a csapatból és csak 1987-ben tért vissza, amikor Gilmour és Mason Waters távozása után újraindították a Pink Floydot.
 
A billentyűs, aki a nyilvánosságot kerülő Floyd-tagok közül is a leginkább visszahúzódó volt, az együttes 1995-ös feloszlása után ritkán szerepelt. A 2000-es években kétszer is koncertezett együtt Gilmourral, 2005-ben pedig ő is ott volt a Pink Floyd fellépésén a londoni Hyde Parkban a Live 8 koncerten, később azonban úgy nyilatkozott, hogy nem akar tartós "újraegyesülést". 
 
Betegségét titokban tartotta, korábbi szürkehályogműtétre is csak úgy derült fény, hogy nem vett részt a Floyd-nak a Rock and Roll Hírességcsarnokba való beiktatásán. Korábban két szólóalbuma jelent meg, élete utolsó heteiben fejezte be a harmadikat, amely instrumentális  felvételekből áll. 

Forrás: zene.hu
 

Pink Floyd reunion, London, Hyde Park 2005 (Live 8) - Comfortably Numb

Aszfalt-túró bajnokság : The Haunted - Versus

Az At The Gates romjain 1993-ban Göteborgban (hol máshol) alakult The Haunted már bebizonyította, hogy lehet modern felfogásban is játszani a death/thrash metál zenét. A Versus már a hatodik nagylemez amit a világra szabadítanak és talán a legjobban kimunkált mind közül. Akkora energia és düh feszül ezekben a számokban, hogy ha volna aszfalt-túró bajnokság, esélyesként vágnának neki.

Peter Dolving – ének, Patrik Jensen – gitár, Anders Björler – gitár, Jonas Björler – basszugitár, Per M. Jensen – dob felállású ötös a három-négy perc körüli számok ellenére ráadásul olyan komplexnek ható súlyos muzsikát rakott hatodjára az asztalra, hogy elsőre nem is működik a dolog. Mázsás súlyok rakódnak az emberre - majd agyon nyomják - negyven percen keresztül.

Ecsetelnem felesleges, hogy kiváló zenészek dolgoznak itt, bár Peter Dolving hörgő-üvöltő elég fárasztó tud lenni majd háromnegyed órán keresztül. Tudja ezt ő is és próbált most egy kis dallamot a dalokba csempészni. Ettől az összhatás csak jobb lett. Persze az egész nem lenne göteborgi, ha a „melodic” szócska nem kerülne elő. Bármilyen mázsás zene is ez, a csak erre jellemző dallamosság a gitártémákban itt is megvan, még ha nem is In Flames-i dallamokban kell gondolkodni. Nem egyszerre ható lemez, úgyhogy egy két próbálkozást megér, ha nem jön be elsőre.

A Moronic Colossus címre hallgató, tényleg kolosszusként hatalmasodó szörnyeteggel csapnak a húrok közé. Üvöltős ének, betonozó riffek, dallamos szóló, mi kell még? A kettes Pieces tipikus göteborgi vonalas kemény zúzda, ahol a refrén nem egysíkú üvöltés, hanem dallamos, és a melankólikus középrész is ott van a szeren. A következő Little Cage régisulis trash kalapálása egy kicsit visszarepíti az embert az időben, de a refrén ráébreszt: 2008-at írunk. Csakúgy, mint a dallamos gitárjátékkal, beton riffekkel és egy kis samplerrel operáló Trenches-nél. Az ötös, egy kicsit Paradise Lost utánérzéssel bíró Ceremony masszív aszfalttúrása lehengerlő, az egyik legjobb nóta a lemezen. Ez után megnyugtatóan hat a lassú, félakusztikus Skuld, ahol Dolving énekel. Az egész inkább filmzeneszerűnek hat, mint önálló dalnak, amolyan lemez közepi nyugtató. Hogy aztán a hetes Crusher legyakja az ember agyát. Tiszta trash szörnyeteg. Az ezt követő lassú-középtempós  Rivers Run szinte stoner reffrénje kellemes meglepetésként hat. Kicsit kilóg a lemez dalainak sorából, de kiváló nóta. A kilences, szintén sivatagi kezdésű Iron Mask megint kellemes kis nóta üvöltős énekkel. Az ezt követő szorgalmasan betonozó Faultline (a la Entombed) egyből headbangelésre ingerli a hallgatót, és ez így is marad a szám végéig, a keleties szóló pedig nagyon ül a végén. A lemezt monoton menetelő Imperial Death March zárja a maga filmzenés megoldásaival.

Gondolkodtam azon, hogy nyolc és felet vagy kilencest ér-e a lemez. Mivel saját stílusában kiemelkedő ezért az utóbbi mellett döntöttem. Aki szereti az ökölrázós, agyat legyalulós, headbangelős, dallamot sem nélkülöző durvulatot annak a The Haunted erősen javallott, csalódás kizárt.

9/10
 

A lemez a zenekar MySpace oldalán teljes egészében meghallgatható: The Haunted MySpace - Versus online hallgatás

 

Metallica újratölt(őd)ve : Death Magnetic

Itt van hát a várva várt album; végérvényesen lehullt a lepel minden titokról, az óriási marketingparádéval beharangozott mű mostantól szabadon, a maga teljességében hallgatható, mustrálható, kritizálható, fikázható, kidobható, szerethető, aranykeretbe foglalható – kinek, kinek vérmérséklete és hozzáállása szerint. Azt előre elárulhatom, hogy fikázni nehéz lesz, mert a csapat a Load/Reload és a St.Anger mellékvágányáról visszakanyarodva ezúttal egy nagyszerű albumot hozott össze, ami kétségkívül vissza fogja hozni a Metallica név régi csillogását.

Mr. Hetfield és társai mostanra végképp megelégelték a Load albummal nyitott kísérletezős korszak miatti kritikákat és fanyalgásokat. Egy időre ugyan elment a kedvük a zeneszerzéstől, de végre fogták magukat, ajtót mutattak Bob Rock-nak (aki a Black Albumtól bebetonozta magát a produceri székbe) és helyette Rick Rubinnal társulva újrahallgatták a korai lemezeiket, nem titkoltan azzal a céllal, hogy megpróbálják feltámasztani a régi, sokak által elveszettnek hitt Metallica-hangzást. A kísérlet olyannyira sikeres lett, hogy nemcsak a régi Metallica hangzást kaptuk vissza, hanem annál sokkal többet. Ne felejtsük el, hogy ezek az emberek a profi ligában játszanak és igenis igényesek a munkájukra – még akkor is, ha a végproduktum néha nem is nyeri el a nagyközönség tetszését. Igen nagyot csalódtam volna, ha csak egy egyszerű önmásolást hajtanak végre.

Ilyesmiről azonban szó nincs: a Death Magnetic hangzásvilágában ott van a régi 80-as évek vége, de éppúgy ott van a mai modern metál is. Úgy nyúltak vissza a múltba, hogy közben előre is léptek. Ne higgye senki, hogy ez a lemez a régi Metallica koppintása, ez igazi  modern, friss, őszinte és élvezetes rockzene a saját szájuk íze szerint értelmezve – természetesen ízig-vérig Metallica.

Rick Rubin érdekes, kicsit szokatlan felfogásban irányította a felvételeket. A mai technikai feltételek mellett a hangzást megcsinálhatták volna olyanra, hogy az embernek levigye a fejét hallgatás közben, csinálhattak volna bombasztikus dobhangzást előtérbe tolt mellkasdöngető basszussal, állat módon megdörrenő gitárokkal, csinálhatták volna az egészet monumentálisra, hogy a felfokozott várakozás végén jó nagyot durranjon. De nem ilyenre csinálták, hanem olyanra, mintha még mindig 1990-et írnánk. Lars Ulrich dobjai néha úgy szólnak, mintha kartondobozokat püfölne, Robert Trujillo basszusát pedig csak itt-ott hallani tisztán, egyéb helyeken „csak” az a döbbenetes energia sejteti ottlétét valahol a két frontgitáros mögött, amivel tolja előre a dalokat. Hetfield és Hammett gitárjai abszolút előtérben, elsőbbséget élvezve pedig tényleg a régi hőskort idézik az ember lelki szemei elé. James Hetfiled élvezetes ritmusjátéka és Kirk Hammett szólói még mindig tökéletes kombinációt alkotnak.

A dalok felépítése szintén a hőskor szellemét hozza vissza, de a mai kor igényeinek megfelelően újraértelmezve – és valójában itt van a svédcsavar az egész történetben. Ami már a tracklistára ránézve is azonnal feltűnik, hogy a tíz  felvételből csak kettő darab van, ami hét perc alatti játékidővel bír. A korábbi lemezekhez képesti többlet tehát számokban, azaz percekben, másodpercekben is mérhető, de nem igazán erre gondolok, mikor azt írom, hogy több. Az igazi  többlet ugyanis abban áll, hogy a Black Albumnál bevezetett, korábbi verze-refrén-verze-refrén dalszerkezet ezen a lemezen ismét kissé komplexebb lett; hosszú intrók,  kemény trashes riffparádék, fogós, dallamos refrének, azután még keményebb riffelés szólókkal gazdagon díszítve, a dalok kétharmadától pedig a menetrendszerű ritmusváltás és az azt követő vadulás jellemzi a nótákat tisztességesen megírt levezetéssel. A dalok utolsó harmadában teret nyerő váltások gyakran olyan élesek, mintha egy másik dalba kezdenének. Első hallgatásra talán feleslegesnek tűnhet ekkorára nyújtani egy-egy dalt, hiszen a jammelgetés igazi színtere nem a stúdió szokott lenni, az inkább arénákba való 80 ezres közönség elé, ám később, ahogy a sodró lendületű dalok viszik magával az embert, kiderül, hogy egyáltalán nem válik unalmassá a sztori.
Az biztos, hogy a korábbi egy-egy számot kiragadó marketingkampány az érdeklődést ugyan sikeresen fenntartotta, de a lemez igazi karakteréből vajmi keveset mutatott. Ezt a 75 percet így egyhuzamban, a maga teljességében kell végighallgatni. Nem nehéz feladat, lévén, hogy a dalok lehengerlőek, a tempó sodor magával és csakhamar átragad az emberre a négy tag fantasztikus lelkesedése, amellyel ezt az albumot készítették. A bizonyítási vágy szintén végig kitűnik, de mivel abszolút izzadtságszag mentes és őszinte a dolog, egyáltalán nem zavaró, az eredmény pedig tiszteletre méltó. 

Ez a lemez kétségkívül egyértelmű válasz a kétkedők utóbbi években egyre gyakrabban feltett kérdéseire, miszerint: vajon tud-e még olyan színvonalú produktumokat felmutatni a Metallica, mint fénykorában, a nyolcvanas évek végén és a 90–es évek elején? A válasz a Death Magnetic megjelenésével végérvényesen megszületett: igen, tud. Sőt ennél többet tud: múltba révedés helyett igazi, mai modern metálzenét tettek le az asztalra.

 A dalokat hallgatva persze elő-elő sejlik a Master Of Puppets, a Justice... vagy a Black Album egy-egy kellemes pillanata, amely annak idején már örökre beleragadt a fejünkbe; nem lehet, nem észrevenni, de a közös emlékek felidézése csak erősítik a lemez és a régi rajongók kapcsolatát. 


Dalokat nem igen lehet kiemelni, komplexitásuk miatt szavakkal nehezen is írhatók le, de annyit mondhatok, hogy mind a tíz felvétel ül a helyén, profi munka egytől egyig.
Bő lére eresztett elemezgetés helyett inkább csak pillanatképeket idéznék: a modern hatások egyik fő bizonyítéka a The End Of The Line intrója utáni ritmusváltás, melyből egy brutálisan jó, lendületes, féktelen ugrálásra késztető  dallamos riffel jönnek ki (el lehet képzelni a hatását élőben) – ilyeneket lehet manapság hallani például a Volbeat albumain is. A Broken, Beat & Scarred -ben minden benne van, ami a Metallicát jelemezheti: ólomsúlyként nyomó kezdés Trujillo disszonáns basszusjátékával megtámogatva, ördögi vokál James Hetfield módra, fantasztikus ritmus-szóló összjáték és a ritmusgitárhoz szigorúan igazodó, mégis, néha kiszámíthatatlan Ulrich-féle pergetések, cinpüfölések. Az eddigi egyetlen videós dal, a  The Day That Never Comes folyama kicsit a One-t idézi lassú, lírikus kezdésével, a refrén emelkedettségével és a végén az éles, villámgyors riffekket és felturbózott tempót hozó váltással. Az All Nightmare Long kezdéséről remélem, mindenkinek beugrik az Enter Sandman, de a folytatás messze nem olyan, ugyanis villámgyors trash-riffjei miatt ez biztos nem lesz a rádiók kedvence. A The Unforgiven III a lassú részek alatti pengetés remek dallamával, széles tartományokat átfogó dinamikájával és Hetfield kiváló, érzelemgazdag vokálozásával tud kellemes perceket okozni.  Emlékezetes még az „instrumentális”, ének nélküli Suicide & Redemption, amelyben természetesen Hetfield és Hammett csodás gitárjátéka viszi a prímet, olyan élvezetes összjátékot bemutatva, ami után minden rockrajongó megnyalhatja mind a tíz ujját.

Úgy látszik kicsit rám is átragadhatott a kételkedők cinizmusa, mert az első néhány hallgatás alatt folyamatosan próbáltam fogást találni az anyagon, de mostanra végérvényesen meggyőztek, hogy hiába is próbálkozom. (Mentségemre szolgáljon, hogy MP3 lejátszón keresztül hallgattam először mini füldugóval és hát ugye nagy különbség van egy rendes hifi-cucc és egy füldugó között...)
Ha van is hibája az anyagnak (mert miért ne lehetne), az annyira elhanyagolható, hogy az élvezeti értékéből semmit sem von le. Végül arra jutottam, ez a lemez a belefektetett energiának, szívnek és léleknek megfelelően nem kaphat mást, csakis maximális értékelést. Kiváló munka, nálam év lemeze esélyes.

10/10

A lemez egyébként a megjelenés után on-line hallgatható a csapat weboldalán, aki még nem hallotta az alábbi linken mintát vehet:

Metallica hivatalos website, Death Magnetic online hallgatás

 

Alant a The Day That Never Comes kiváló klipje látható.

 

ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum