Bont, de nem olyan nagyon : Mudvayne – The New Game

2008. november 15. - sunthatneversets

Azt hittem itt a falat bontó metál lemez, de ez nem bont olyan nagyon. Az 1996-ban az Illinois állambeli Preoriában alakult ölég extrém metált játszó banda szép lassan, vagy gyorsan átment modern rockba. Jobban kajálja talán a mainstream, de régen volt bennük eredetiség. Ma már nem annyira.

Amikor L.D. 50 című első lemezükről annak idején meghallottam a Dig című opuszt azt gondoltam: na itt végre valami eredetit hallani. Ráadásul a festett maszkok is kölcsönöztek  plusz eredetiséget a bandának. Aztán a zene leegyszerűsödött, jóval fogyaszthatóbbá vált, a célok tehát elég egyértelműen látszottak. Lett volna előbb is negyedik lemez, de az énekes Chad Gray és a gitáros Greg Tribbet a Vinnie Paul (ex-Pantera dobos) által életre hívott – szerintem nem túl acélos - Hellyeah bemutatkozó lemezén vendégszerepelt.

Mudvayne : Dig

 

 

A The New Game nem bíz semmit a véletlenre. Tökéletes modern rock, amolyan Disturbed módra csak mégsem olyan tökéletesen. A lemezt az a Dave Fortman producelte, aki a Slipknot All Hope Is Gone című nemrég kiadott lemezét is. Egy picit karcosabb így a sound, de még így sem lesz a lemez a modern rock non plusz ultrája.

Miután minden rosszat elmondtam idáig, azért azt is mondjuk el gyorsan: nem olyan rossz lemez ez, ha a hallgató csak kellemesen akar szórakozni, akkor például majdnem tökéletes.
 

 

A lemez amolyan SOAD-os gitárpengetéssel kezdődik a Fish Out Of Water-rel, majd berobban a Disturbed féle riffelés, de a szám önmagában nem túl érdekes. A kettes Have It Your Way is ezt a vonalat viszi tovább, de fülben ragadó refrénnel. Az ezt követő címadó kicsit megmutatja milyen is lehetett korábban a Mudvayne. Kicsit indusztriál, dühös, kalapálós nóta, amolyan Static-X szerűen elővezetve. A négyes Dull Boy szavalós szövegmondása jól eltalált, ez is dühösebb darab, de nem több ennél. Az első kizlemezként kimásolt Do What You Do tipikusan rádióknak készült sláger. Fülbemászó refrén, fogós riff, adja magát kétségtelen. A The Hate In Me szaggatott, dühösebb, barátságtalanabb darab, Chad Gray is előveszi az üvöltősebb énjét. A Scarlet Letters lírai kezdése, megint fogós modern rockban végzi. Ha ironikus akarnék lenni, klip biztos lesz rá. A Same Ol? reszelős riffjeivel és torzított énekével próbál hatni, de a refrén itt is überfogós. Az akusztikus vonalvezetésű Never Enough a refrénben megint az előbbi kategória, úgy látszik ez valami recept. Az A Cinderella Story sem változtat a meneten, van egy olyan érzése az embernek, mintha ugyanazt a számot hallaná, már vagy harmadszorra. A lemezt a We The People zárja agresszív, pattogós riffelésével, na ilyenből kellett volna több, bár a refrén itt is emészthető.

Nem lenne ez rossz, csak ebben a zenei közegben kissé átlagos. Több kéne belőle régi önmagukból, bár akkor lényegesen kevesebb esély mutatkozna az igazi befutásra, ami szerintem így sem fog sikerülni.

Akinek van kedve, az a lemezt itt meghallgathatja: Mudvayne : The New Game - Yahoo Music online hallgatás.

A lemez amúgy november 18-án jelenik meg.

7.5/10
 

További Mudvayne videóket nézhettek a YouTube-on, az új lemezről is van már fent kettő, a Do What You Do és a Dull Boy. Mudvayne videók - YouTube

 

Szia, hogy vagy boldog állat? : Heaven Street Seven - Jazz

Ha ez így megy tovább lassan mi leszünk a Rock Station Light. Rám férne már egy igazán ütős, falat bontó, fejet leszakító metál lemez. Most azonban be kell érnem a Heaven Street Seven Jazz című – ha hiszitek, ha nem – tizedik nagylemezével.

A fanyalgás egyébként nem a zenekarnak szól, hanem a karcosabb zenék iránti igényemnek. Mivel a Jazz-t a zenekar sok külföldi kollégájához hasonlóan ingyen letölthetővé tette, hát éltem a lehetőséggel.

A zenekart Szűcs Krisztián és Németh Róbert, valamint Orbán Gyula és Kiss Endre alapította 1995-ben az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskolán. Első lemezük magánkiadásban jelent meg. Angol nyelven kezdték, de aztán ez nem hozta meg a várva várt sikereket. Britpop rokon zenéjük semmivel sem volt rosszabb, mint hasonszőrű brit társaiké, de úgy látszik az valahol kőbe van vésve, hogy Közép-Európából nincs befutás, pedig 1997-ben még az MTV is játszotta Wallflower című számukat. 1998-ban a Budapest Dolls című lemezen először jelennek meg magyar nyelvű dalaik és onnan jó részben ékes anyanyelven szól a britgyökerű, kispál-rokon zene.

Azért lehet ezt szeretni, nekem annyira mondjuk nem megy, de az azért lejön, hogy nem rossz zene ez. A zenei értékei azon túl nagyon nem mutatnak, hogy abban a bizonyos nagyon zenei rádióban majd folyton játsszák, de bizonyos hangulatokhoz kimondottan jól esik hallgatni ez kétségtelen. 

Az aBnormal Stúdióban felvett anyag kezdése módfelett jóra sikerült a címadó punkos, oldszkúl rakenroll-bugis beütéseivel. A kettes Szia a legnagyobb sláger lesz a lemezen, meglepődnék, ha nem így volna, bár a refrén valahonnan nagyon ismerős. Szűcs Krisztián szövegei most is meglepően mulatságosak és jól kitaláltak, igaz ez a latino hangulattal megdobott Kereplőre is. A Magyar Világsztár megint kimondottan erős darab. Az ötös Mától Nem Számolom vontatott dallamai viszont erősen leültetik a lemezt és ez nekem egyáltalán nem is jön be. Az Editors-ra erősen hajazó Hullik A Zápor megint szuper, visz magával. A lemez második fele kicsit laposabb, szürkébb kezdve mindjárt a monoton Zombik Fényes Nappal című tétellel, amelyet azért a dal vége némiképp megment. Az akusztikus Ne Menj Vissza nekem abszolút nem pálya, ellenben a zongorával induló Paradicsom bárzenés-kocsmai zenéje ül nagyon, csakúgy, mint a pattogós Fél lábbal a zsírban. Az utolsó előttinek érkező Távolság öt és fél perces lebegése kicsit sok, bár maga dal igencsak jól felépített. A Jazz-t az Egoista zárja bugyután érzelmes mondanivalójával.

Annál amit vártam én többet kaptam, de egy igazi rajongó szerintem pont azt fogja kapni amit várt. Az, hogy nekem a lenti pontszámot éri a lemez ne riasszon el senkit, megvannak a maga értékei csak én nem értek hozzá. 

7.5/10
 

Heaven Street Seven : Hullik a zápor

Még tudják mi a dörgés : The Cure – 4:13 Dream

Az a nagy büdös helyzet, hogy itt most az öcsém lenne az autentikus véleményformáló, mert ő a nagy szakértő. Nekem a The Cure kimerült abban, hogy Why Can't I Be You, meg Lullaby, meg Friday I'm In Love. Utoljára 2004-ben adtak ki lemezt és most itt az új. Ahhoz képest hogy már jó pár éve befejezik a zenei szaksajtó szerint, még mindig itt vannak.


Lassan a RockStation ajtaját tokostól ki kell vennünk, hogy bizonyos zenék, előadók beférjenek rajta, de azt gondolom, hogy a The Cure még van annyira rock, hogy beférjen, igaz csak abban az értelemben, hogy ebben a zenében is van gitár. Visszatérve Robert Smith-re és zenekarára: az 1979-ben kiadott Three Imaginary Boys óta ez az tizenkettedik lemezük. Az utóbbi lassan két évtizedben négyévente adnak ki albumokat és bár igaz, hogy az 1980-as évek fémjelezte sikerkorszak már soha nem fog visszaköszönni, azt gondolom még van annyira sikeres, hiteles, és minőségi a zene, hogy érdemes legyen folytatni. Az igazi rajongók meg amúgy is így gondolják. A banda jelenleg a Robert Smith – ének, gitár, billentyű; Porl Thompson – gitár; Simon Gallup – basszus, Jason Cooper – dobok felállásban zenél és ahogy hallgatom tudják mi a dörgés. 
 

A 4:13 Dream borítója és design-ja megint olyan amilyen. Nekem sohasem jöttek be ezek az idióta, fogalmam sincs mit akar kifejezni típusú borítók, de úgyis az a lényeg, ami alatta lapul.

A kezdés mindjárt rajongóriasztó, annyira nehézkesen vontatottan érkezik az Underneath The Stars. Hatpercnyi lebegés, tipikusan olyan nóta amelyet valahol a lemez közepére tesz az ember, de semmiképpen nem az elejére. Az első kislemezként kiadott The Only One aztán változtat a meneten. Pattogós, bohókás darab és Robert Smith is előveszi az idiótán gyerekes magas hangját, ami pedig, mint tudjuk jó. Ezt a The Reasons Why követi egy kicsit öreges tempóban, de a dal maga nem rossz. Viszont a négyes Freakshow igazi The Cure, ebben benne van mindaz amitől ez a banda fogalom lett. A következő Sirensong valamivel kétperc fölötti ködös lebegése nem hoz izgalmat, viszont a hatos The Real Snow White kicsit rockosabb megközelítése és a füstös hangulata is jól áll a dalnak, amely az egyik legjobb a lemezen. A The Hungry Ghost sodró gitár-dob játéka lendületes dalt varázsol az amúgy középtempós szerzeményből. Az ezt követő Switch alteros gitárjátéka miatt marad emlékezetes, sietősebb, kapkodós szerzemény, de jól esik hallgatni. A kilences The Perfect Boy megint középtempós lebegés, amik nekem nem igazán jönnek be. Ezt a This. Here And Now. With You követi hasonló felfogásban, disszonáns hangjaival. A kicsit pörgősebb Sleep When I'm Dead már jobban esik a füleimnek, búgó basszus, amolyan vissza 80-as években jelszóval. A zaklatott Scream végig sejtelmes hangokat hordoz, aztán a végére kibontakozó dal komplett őrültek házává változik. A 13 nótás lemezt az It's Over zárja a maga sodró lendületével, befejezésnek tökéletes.

Bár Mr. Smith darkos lemezt ígért ez nem lett az, és szerencsére dupla sem, ami a tervek között előzetesen szerepelt. Nagy részben középtempós, kissé elborult lemez ez, azonban van rajta jó pár fogós pillanat, igaz az üres járatból is jutott, nem is kevés. Rajongóknak  kötelező darab, de más is tehet egy próbát, hátha.     

   
7.5/10 
 

The Cure : The Perfect Boy

Elhunyt Tunyogi Péter énekes

Elhunyt Tunyogi Péter, a P. Mobil egykori énekese, a Mobilmánia együttes egyik frontembere; a zenészt, aki november 1-jén szenvedett súlyos balesetet, vasárnap, 2008. november 9-én érte a halál - tudatta Zeffer András, a Mobilmánia vezetője az MTI-vel. Tunyogi Péter tíz napja egy fellépés előtt lett rosszul, elájult és súlyos fejsérülést szenvedett. Balesetét követően napokon át tartották mesterséges kómában. Zeffer tájékoztatása szerint az énekes temetéséről később intézkednek. Tunyogi Péter 61 éves volt, s évtizedek óta aktív résztvevője a hazai rockéletnek. Legismertebb együttese a P. Mobil, amelynek több részletben csaknem két évtizeden át volt tagja. A kilencvenes évek végén szervezte meg saját zenekarát, a Tunyogi Rock Bandet, amellyel 2004-ig dolgozott folyamatosan.

Zenészpályáját ezután egy ideig szüneteltette, majd 2008 májusától a P. Mobil több egykori tagjaival - Kékesi Lászlóval, Vikidál Gyulával, Rudán Joe-val és Zeffer Andrással - együtt a Mobilmánia nevű formációban lépett fel.

/eredeti hír: passzio.hu/

 

Különcök pórázon : KOrN - Freak On A Leash | Rock/Metal himnuszok 7. rész

A minden idők egyik leggyorsabb felemelkedését produkáló californiai banda 1994-ben adta ki első lemezét, de igazából a kettes Life Is Peachy-vel robbantottak nagyot. Az általuk alkalmazott hangzást több csapat nyúlta aztán előszeretettel (ld. Sepultura – Roots). Később a nu metal vagy minek is nevezzem vezető zenekara lettek és ugyan ma már nem minden esetben készítenek tökéletes lemezeket az kétségtelen, hogy a rock történelemkönyvébe így is beírták a nevüket. Dalt is az igazi sikerkorszakból választottam, ráadásul a klip is klafa: ez itt a Freak On A Leash. 
 
 

ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum