Danko Jones: Never Too Loud

2008. február 28. - sunthatneversets
Rockzenei blogunk újabb idézőjelbe tett történelmi eseményéhez érkezett. Nevezetesen írtunk már lemez és dvd kritikát is, igenám, de csak tavalyi albumokról, produkciókról. Nyílván idén is jelent meg már olyan lemez ami érdeklődésre tarthatott volna számot, de ezek valahogy elkerültek engem is. Örömmel van szerencsém bemutatni ezennel a Danko Jones hetedik, Never Too Loud című friss lemezét. Bár tény, hogy nem az idei év leghúzósabb produkcióját tették le az asztalra, azért a kanadai trió kellemes perceket szerez a hallójáratoknak.

Maguk zenéjüket csak egyszerű rocknak aposztrofálják, de azért muzsikájukban megbújik egy kicsi a hetvenes évekből meg egy kicsi stoner is, meg hát a hótegyszerű AC/DC-s riffek is jelen vannak nem kis mennyiségben. Amúgy tényleg egyszerű zene ez, húzós kis riffekkel könnyed melódiákkal. 

Az anyagot a Los Angeles-i Studio 606-ban rögzítették a srácok Nick Raskulinecz segítségével. A Grammy-díjas producer korábban olyan bandákkal dolgozott már együtt, mint a Foo Fighters, a Rush, a Stone Sour vagy a Velvet Revolver.

Az abszolút telitalálat Code Of The Road-dal csap a lecsóba a trió: sodró lendület, léggitár elővesz. A kettes City Streets vidám, könnyed ám egy kicsit jellegtelenebb darab, olyan tipikus semmilyen amerikai rock, még ha ez kanadai is. A következő Still In High School ezt a vonalat viszi tovább. Valahogy olyan érzésem van, hogy a producer keze ebben erősen benne van, mert nekem néha a Foo Fighters villan be. A Take Me Home laza akusztikus kis darab a rádiók akár még sokat is játszhatják a tengerentúlon. Az ötös Let's Get Undressed már húzosabb, feelingesebb, ebben van már dög. Az azt követő King Of Magazines búgó gitártémái miatt marad emlékezetes. A Forest For The Trees egy picit kilóg a sorból, de ezt pozitív irányban teszi, komorabb hangulatával és több, mint hat percével. A dal vége igazán emlékezetes és felvezetésnek sem utolsó, mert utána jön a lemez legjobbja a Your Tears My Smile. Ha írtak volna még öt ilyet …. A Something Better szintén király, úgy látszik náluk a lemez vége nem ellaposodik, hanem itt indul be. A Ravenous megint egy kicsit átlagos amerikai rock. A záró címadó viszont erősre sikeredett, léggitár megint elővesz.
Aki bonusolt verziót szerzi be kap még 3 dalt a You Ruin The Day, a Sugar High és a R.I.P. R.F.T.C. képében amik a meglehetősen rövid lemez hosszát hívatottak emelni, de semmiképpen nem a színvonalát, bár a Sugar High-nak a lemezen lenne a helye.       

A Danko Jones nem akarja megváltani a világot, de a hétköznapok rohanása és fáradságos munkája után otthon inkább ezt rakom a játszóba, mint valami brutálmetált, még ha  - azt gondolom – a Never Too Loud, egy az átlagosnál csak egy árnyalattal erősebb produkció is.

7/10 

A lemez még szinte meleg, klip nincs. Ez itt a Baby Hates Me - az előző lemezről:

Tim „Ripper” Owens most Yngwie Malmsteen mellett

Tim „Ripper” Owens lassan olyan lesz, mint egy profi futballszár aki pár évente klubot cserél. Csak Ő a zenekarait cseréli és nem jószántából. A Judas Priestből ugye mennie kellett, mert Robi bácsi visszaeszetlenkedett. Aztán az Iced Earthból szintén hasonló okok miatt kellet távoznia. Most újból „rámosolygott” a szerencse Yngwie Malmsteen gitárvirtuóz nyáron megjelenő új lemezét fogja felénekelni. Yngwieről azt tudjuk, hogy énekeseit úgy cserélgeti, mint más az alsógatyáját, úgyhogy a közös projekt hosszúságát illetően nem bocsátkozunk találgatásokba.
 

Színskála sötét színekkel - KATATONIA : Last Fair Deal Gone Down

A múltkori Primordial kritikában, már hivatkoztam a svéd Katatónia érzelmekkel teli zenéjére, ezért úgy gondoltam, hogy leporolom azt a lemezüket, amellyel igazából hírnevet szereztek maguknak és amelyikkel én megismertem ezt az egészen különleges ötöst 2001-ben.

A Katatonia is más irányból kezdte mai hangzásának megtalálását. Nevezetesen korai lemezeik enyhe black/doom metálos beütéssel bírtak. Discouraged Ones és Tonight's Decision címmel kiadott albumokon kezdték meg útkeresésüket egy másabb irányba. És írásunk tárgyában folytatták azt egy, a színskála összes sötét színével jellemezhető albumon. Korábbi lemezeiket meghallgatva itt elmondható, hogy a dalszerzői képességek már olyan szintet ütöttek meg, amely méltán emelte őket kultusz pozícióba. Ezt a zenét képtelenség egy szóval jellemezni, vagy a rockzene bármelyik kategóriájába beletuszkolni. Zenéjükben éppúgy benne van az északi népek zenéje, a korai black gyökerek, a Pink Floyd lebegése, mint Jonas Renske néhol a Cure Roberth Smith-ére hajazó visszafogott éneke. Szavakkal nehezen leírható mélységek és magasságok jellemzik ezeket a dalokat.

Tizenegy alapvetés sorakozik ezen az az albumon. A szárnyaló Dispossession-nel nyitnak. Csodálatos kezdés. A kettes Chrome-ban a gitártémák terén visszaköszön a múlt. A verze alatt megnyugszik a dal, aztán csodálatosan sodró refrénbe torkollik. Az atmoszférikus kezdés után a We Must Bury You szinte elektronikus alapba megy át, de komorsága, sejtelmes hangulata végig megmarad. A négyes Teargas a jó értelemben vett sláger ezen a lemezen. A csodás refrén az agyban ragad. A zaklatott, sötét kezdéssel bíró Transpire fantasztikusan megy át a felemelő refrénbe, itt is nagy szerep jut az atmoszferikus hangzáselemeknek. Jonas Renske énekes érzelmekkel teli hangja nagy szerepet játszik abban, hogy a zene érzéseket közvetítsen a hallgató felé. A szinte Amorphisosan kezdő Tonight's Music a másik nagy kedvencem. Itt tényleg beugrik a The Cure.   
A hetes Clean Today megint zseniális, egy kis északi metal beütéssel, a sodró refrén pedig önmagáért beszél. A The Future Of Speech kezdő billentyű témáival valami távoli utazás veszi kezdetét, ami messzire repíti a hallgatót. Ha egy számmal kellene majd évekkel később bemutatnom az együttest, ezt venném elő. A Passing Bird szinte bárzenei kezdése után zaklatott sötét gothic refrénbe megy át.  A tízes Sweet Nurse olyan epikus refrénnel bír, hogy szó bennakad. Anders Nyström gitáros pedig amit itt összepenget az pozitív jelzőkkel is nehezen lenne leírható.
A záró Don't Tell A Soul méltó befejezése az albumnak. A bánatos-szépen nyitó dal  egy kemény de dallamos riffbe megy át. A verze megint atmoszferikus, a refrén pedig ismét kitörölhetetlen a fejből.



A Katatonia azon kevés zenekar közé tartozik, amely zenéjével azokat a gondolatokat közvetíti a hallgató felé, amelyeket Ő is hallani akar. Egyfajta szemfényvesztés ez, melyhez eszköz a különböző zenei stílusok közötti ugrálás.
Ugyan az alapműveket nem osztályozzuk, hiszen már maga a rovat címe is azt fejezi ki, hogy itt csupa tízes album szerepel, de a Katatonia zenéje ezzel az egyszerű számmal kifejezhetetlen, ez minden számmal kifejezhetőn túl van.

A lemezről nem készítettek klipet egy számra sem, az alábbi egy rajongó saját
készítésű "műve":

Katatonia:
1991 - Jhva Elohim Meth (demo)
1992 - Jhva Elohim Meth... The Revival EP
1993 - Dance of December Souls
1995 - For Funerals to Come EP
1996 - Brave Murder Day
1996 - Split 10" (with PRIMORDIAL)
1997 - Sounds of Decay EP
1998 - Discouraged Ones
1998 - Saw You Drown EP
1999 - Tonight's Decision
2001 - Teargas EP
2001 - Last Fair Deal Gone Down
2001 - Tonight's Music EP
2003 - Viva Emptiness
2003 - Ghost of the Sun EP
2004 - Brave Yester Days (2CD)
2005 - The Black Sessions (2CD+DVD)
2006 - My Twin
2006 - The Great Cold Distance
2006 - Deliberation

Rocker Velvet

Miután a Korn tagjainak sorából bő egy hónapja James "Munky" Shaffer gitáros lépett le személyes és családi okokra hivatkozva, most olvasom a hírt, hogy a gitáros már ennek az írásnak az estéjén azaz február 23-án egy milánói koncerten újból csatlakozik társaihoz. Namármost! Vagy anyuci bocsátott meg otthon ilyen hamar, vagy az álhír is jó hír. Mert olyat már láttam, hogy valaki évekkel a kilépés után csatlakozik újra társaihoz, de olyat még nem, hogy egy hónap múlva. Gyanítom azért, hogy az utóbbiról lehet szó és nyílván egy Korn fan sem karmolta véresre magát otthon, vagy esett bipoláris depresszióba, de azért ez mégiscsak a rajongó hülyére vétele.
 
A múlt héten volt ám jobb is! A hírnevének csorbulásán már évekkel ezelőtt túlesett Stratovarius mindenese Timo Tolkki előbb tragédiaként aposztrofálva bejelentette, hogy Saana-Warrior Of Light című rockoperája masterszalagja eltűnt. Majd kijelentette, hogy felbontja szerződését azzal a kiadóval amely az anyagot megjelentette volna és lehet, hogy az internetről lesz letölthető! Kérdem mi, ha egyszer az egész eltűnt? Aztán egy újabb csavarral közölte, hogy március 14-én megjelenik az album. Még egyszer kérdem mi, ha egyszer az egész eltűnt? Most vagy olyan kőegyszerű vagy szar az egész, hogy két nap alatt feljátszotta még egyszer, vagy tudja, hogy egy kis felhajtással talán több adható majd el belőle. Az, hogy a fanatikus rajongó felvágja otthon az ereit a hírek hallatán az smafu!   
  
Legközelebb, lehet hogy már olyanokat is hírként közölnek, hogy James Hetfieldnek hasmenése volt, vagy Bruce Dickinsonnnak reggel ébredés után büdös a szája.

Mivel a női rocksztárok még viszonylag kevesen vannak az első villantásra lehet, hogy még várni kell egy keveset.

 

THE CULT: New York City (DVD)

Bár ez a DVD 2007. novemberében látott napvilágot – méghozzá saját gondozásban – semmi köze nincsen az egy hónappal azelőtt Born Into This címmel megjelent friss sorlemezhez. Ha valaki látta az együttest 2006-ban a soproni VOLT Fesztiválon, vagy majd egy évvel később volt szerencséje a Pecsa szabadtéri színpadán a Return To Wild turné keretében elővezetett produkciójához, akkor majdnem ugyanazt kapja vissza ezen a korongon.

Merthogy azok a koncertek is meglehetősen rövidek voltak (Pecsa este tíz, csendrendelet, katasztrófa!), meg ez is. Mondjuk ez legalább tartogat 17 számot. A koncertet 2006 november 13-án rögzítették a new yorki Irwing Plazaban. A bulinak végig hamisítatlan klubkoncert jellege van, ami nyílván a hely nem túl hatalmas méretéből is adódik. Lehetnek vagy kétezren, de a becslés sosem volt az erősségem, úgyhogy lehet, hogy annyian se.

Ettől függetlenül ez egy zsír kis koncert, meg attól is, hogy a rögzítéséhez használtak vagy három kamerát. A dvd-n extrák nincsenek, úgyhogy senki ne keressen rajta életrajzi adalékokat. Ha valaki birtokolja a 2002-ben megjelent Music Without Fear dvd-t, akkor annak azért összehasonlítási alapként megsúgom, hogy ez minőségre még olyan sincs, aztán azt is sokan kritizálták.

Nadehát! A The Cultot azért szeretjük mert széles terpesz, rákenroll, léggitár meg miegymás. Azt meg megkapjuk a közel másfél órában. A most is aktuális felállásban – Ian astbury ének, Billy Duffy gitár, Mike Dimkitch gitár, Chris Wyse basszus és John Tempesta dob – játszó csapat főként a régi korszak dalaira koncentrál, mindösszesen a Ceremony-s Wonderland és a Beyond-os Rise képviseli a későbbi érát. Bár ezek se éppen az új korszak dalai.

A többi is mind hibátlan ezen kár is lenne vitatkozni: Lil' Devil, Sweet Soul Sister, Electric Ocean, The Witch, Spirit Walker, The Revolution, Rain, The Phoenix, Edie, Fire Woman, Peace Dog, Wildflower, Love Removal Mmachine, Nirvana, She Sells Senctuary. Aztán fel is soroltam a setlistet. Astbury hangja - bár egy kicsit kopottabb – még mindig nagyon király, Billy Duffy über faszákat penget, a többiek meg jól alapoznak, különösen Tempesta nyújt a dobok mögött kiemelkedőt.
Azért azt sajnálom, hogy megint nincs Wild Hearted Son, de úgy látszik az már sohasem lesz.

A The Cult az új nagylemez megjelenése óta folyamatosan turnézik. Egy hosszabb amerikai turnét követően a szigetországban majd újra Észak-Amerikában lépnek fel. Aztán minden bizonnyal Európa következik. Ha már így belelendültek még az is elképzelhető, hogy három éven belül harmadszor is tiszteletüket teszik nálunk.


Addig is aki nem bírja The Cult nélkül az szerezze be ezt az anyagot, mert azt a szintet bőven megüti, hogy otthon csutkára lehessen tekerni a hangerőt. Dalok tízes, körítés hatos. Összeadva, osztva kettővel. Az annyi mint ...

8/10

Ez itt a Spiritwalker a NYC '06 DVD-ről:


ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum