Riff-henger : God Forbid - Earthsblood

2009. március 17. - sunthatneversets

Ez az 1996-ban New Jersey-ben alakult kvintett csak azért nem tart előrébb, mert  szerintem nem jókor voltak a jó helyen Energikus modern thrash metal, hardcore, metalcore, klasszikus és nemileg progresszív metal ötvözet amiben utaznak és hasonlóval most a Lamb Of God igázza a világot, igaz talán ők egy fiatalabb generáció. Az Earthsblood a banda ötödik lemeze és ver mindent, amit idáig csináltak. 

Pedig a God Forbid zenéjében minden adva van a potenciális sikerhez, ami az Earthsblood-dal talán nem is kerüli el őket. Hiszen a húzós groove-ok, a trash-es kalapálások, valamint a klasszikus metál szólók éppúgy itt vannak, mint Byron Davis énekes néhol acsarkodó, néhol köpködő, néhol pedig abszolút megadallamos előadásmódja. Mégse gondoljon senki üvöltős verze, dallamos refrén felépítésű modern metálra, itt sokkal szélesebb a paletta.

A hangszeresek - csakúgy, mint a Lamb Of God esetében – itt is mesterek, kezdve a két gitáros tesóval Doc Coyle-val és Dallas Coyle-val, akik valami hihetetlen mód jól vezetik elő a metalcore riffeket a néhol északi metálos klasszikusabb metál keverékével, de John Outcalt basszer és Corey Pierce dobos is betonoznak rendesen. A vokális témák terén külön producerrel dolgoztak a fiúk, mégpedig a Fear Factory basszer Christian Olde Wolbers-el. Azt gondolom az ének változatosságában nem kis szerepe van neki.

Ha már az Earthsblood-ra négy évet kellett várni, hát nem fukarkodtak a játékidővel a fiúk. Az album közel hatvan perces és a végére egy nagyon picit ugyan megfárad a riff-henger – köszönhetően a hat perc feletti nótáknak - mégis egy hihetetlen mód élvezhető kerek egészet kapunk.


A zongorával és vonósokkal kezdő csodaszép The Discovery másfél perces bevezetője után robban a gyanútlan hallgató arcába a The Rain trashes kalapálással és acsarkodó énekkel kombinált dühbombája, melyet néhol szakít meg pár dallamfoszlány. A klasszikusabb, régisulis témákkal operáló Empire Of The God hasonló felépítésű, mint az előző nóta, egy nagyon eltalált, fejben ragadó himnikus refrénnel és egy őrlő riffel. A négyes War Of Attrition újból olyan refrént produkál amit nehéz elfelejteni, és a rohanó, kalapáló riff tengerből, valami pusztító szörnyeteg keletkezik. A The New Clear lassan kibontott témái a lemez egyik legjobb dalába mennek át. A nagyrészt dallamos ének szinte repíti magával a nótát, még ha néhol károgós üvölzés is keveredik a témák közé. A staccato riffekkel operáló Shallow a lemez legrövidebb dala és mint ilyen szélvész gyors tempóban gyalulja földbe a hallgatót. Innentől aztán csak hat perc feletti nóták jönnek. A klasszikus hard kezdéssel bíró Walk Alone később aztán maga alá temet mindent, pusztító sodrásával, de egy fülbemászó refrén elsimítja a dolgokat. Kiváló nóta. A Panterás groove-ra épülő Bat The Angel újból kiváló vokális megoldásokat vonultat fel, míg a címadó kilenc perces utazása a lemez legkomplexebb nótája, felvonultat mindent az epikus hangoktól kezdve az egészen vad brutálkodásig. A lemezt a Gaia (The Vultures) című tétel zárja, mely a maga epikus hangjaival együtt is tökéletes befejezése az albumnak.


Aki szereti, ha egy lemezen belül viszonylag sok stílus elemei köszönnek vissza, de szereti a súlyt és a dallamokat is, a God Forbid Earthsblood-jával egyszerűen nem hibázhat. Minden hangja mestermunka, nagy kérdés meddig lehet vele jutni. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr311006703

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum