Egyet mindjárt az elején le kell szögeznem. A Scorpions gyerekkorom kedvenc zenekara volt. Szinte ezen nőttem fel, a 80-as évek közepén. A World Wide Live dupla koncertalbum maga a biblia volt évekig, tehát ezek után tőlem senki ne várja, hogy heveny fikázásba menjek át, de tény, hogy hülye szóviccel élve a tegnap este nem volt annyira SYMA.
Kezdődött azzal, hogy a csarnokhoz való fél nyolcas érkezésünkkor a tömeg még a bejáratok előtt tobzódott, amit nem igazán tudtam mire vélni, hiszen a meghirdetett műsor szerint a brazil André Matos és csapata nyolckor már a színpadon kellett volna, hogy álljon. Na ők álltak is, csak a közönség nem igen tudott időben bejutni rájuk. Ha már két keskeny ajtón tudják csak a tömeget beengedni, akkor azt időben el kellene kezdeni. Lett is heves anyázás a vége, így aztán André barátunk performanszának elejéről egy kicsit lemaradtunk. Nem szívesen vallom be, de még engem is utolér néha a metálzenei tudatlanság. Bár ebben az esetben nem bánom. A brazil toroknak kimondottan jó hangja van, Saabi barátommal meg is állapítottuk, hogy egy az egyben hasonlít a Queensryche Geoff Tate-jének orgánumára, de a csapat által elővezetett szinfónikus, epikus metál nem az én világom. Matos áriázott pár sort a csapat pedig tolta alá a néhol galoppozós, néhol direktebb – mondjuk úgy – nem minden klisétől mentes muzsikáját. Ettől függetlenül a közönség élvezte az előadást a fiúk meg annyira belejöttek, hogy jó hosszú ideig hajlongtak valami pátosszal teli levezető billentyűtéma alatt, míg a Scorpions egyik technikusa nemes egyszerűséggel ki nem rántotta a zsinórt a konnektorból. Nagy csönd lett, majd még nagyobb röhögés.
Rövid átszerelés után jöhetett a Scorpions. A közönség csakúgy, mint az egy hónappal ezelőtti AC/DC koncerten, itt is eléggé vegyes volt, kezdve a már majdnem nyugdíjas korosztálytól az egészen fiatalokig. Legtöbbje azért mégis a 30-as évei közepén járt.
Az mindjárt a kezdő Hour 1 alatt bebizonyosodott, hogy a Syma nem egy PL Sportaréna. Valami hihetetlenül trágya volt a hangzás. Lehet, hogy csak a színpad bal oldaláról volt ilyen, középen már kiegyensúlyozott volt a balansz, de alig ismertem meg a nótát. Ez sajnos később is alig javult valamit, főleg a nagyon karcos nóták riffjei vesztek a teljes homályba, ráadásul olyan ki.....ott hangos volt az egész, hogy egy hétig fog sípolni a fülem. Szerencsére a közönség ezzel sokat nem törődött és az azt követő nótákat (Coming Home, Loving You Sunday Morning, Make It Real) is együtt üvöltötték a nyugdíjas kora ellenére igen jó formában lévő Klaus Meine-vel. Az első nyolc nótát valami olyan lendülettel nyomta le a germán brigád, hogy csak lestem. A szintén nem mai gyerek Rudolf Schenker meg sem állt, és Matthias Jabbs is rendesen kitett magáért. A különc Kottak a dobok mögött, hatszor erősebb zenész, mint elődje Herman „Ze German” Rarebell, a basszer Maciwoda pedig nem csinált semmi különöset csak tette a dolgát. Az elején volt még a zseniális szájgitáros The Zoo és a korábban viszonylag ritkán játszott Coast To Coast-ot is elővették. A színpad hátterében lévő kivetítőn viszont olyan hót egyszerű grafikai megoldások mentek az élő képek alatt és mellett, hogy az már tíz évvel ezelőtt is megmosolyogtató lett volna. Aki a balladák miatt jött természetesen nem csalódott, hiszen volt Is There Anybody There, Send Me An Angel, Rhythm Of Love, You And I, Still Loving You és természetesen az Október Feszt hangulatát idéző fütyülős Wind Of Change, melynek végén a színpadon termett az Omega két oszlopos tagja Kóbor János és Molnár György is akik az 1994-es Népstadionbeli Omega koncertet viszonozták ilyen módon. Ha már ott voltak előadták a Gyöngyhajú Lány Scorpions átiratát a White Dove-ot és a egy kicsit „sajátos” stílusban a Big City Nights-ot. Ezt követően zárásként jött az egyik legnagyobb Scorps sláger a Rock You Like A Hurricane (alább egy lelkes amatőrvideós jóvoltából megtekinthető), majd a ráadás ráadásának a When The Smoke Is Going Down és ezzel a két óra tíz perces koncertnek vége is lett.
Én speciel a 70-es évek kiváló dalaiból meghallgattam volna a Speedy's Coming-ot, vagy a Fly To The Rainbow-t, de hát Uli Jon Roth nem volt itt, így dalok sem voltak, viszont tíz évvel későbbről volt: Alien Nation, Tease Me, Please Me és Hit Between The Eyes.
Ha azt nézem, hogy a hangzás fos volt, lehetnék csalódott, de ezek a nagyrészt nyugdíjas emberek a szívüket kitették a deszkákra és ezért maximális riszpekt jár. Lehet, hogy sokak szerint ciki a Scorpions így 2009-ben, de még ma is köröket vernek a legtöbb mai bandára, amiben a tegnapi koncert is csak megerősített.
Setlist:
Hour I.
Coming Home
Loving You Sunday Morning
Make It Real
Is There Anybody There?
Lovedrive
The Zoo
Coast To Coast
Send Me An Angel
Holiday
You And I
321
Rhythm Of Love
Bad Boys Running Wild
Hit Between The Eyes
Tease Me Please Me
Alien Nation
Blackout
Dynamite
-
Still Loving You
Wind Of Change
White Dove
Big City Nights
Rock You Like A Hurricane
-
When The Smoke Is Going Down
