A szürke univerzum : Depeche Mode – Sounds Of The Universe

2009. április 24. - sunthatneversets

Amikor Lala nevű középiskolás osztálytársammal 88-ban – az anyját, de régen volt – a győri buszvég felé tartottunk elment mellettünk két taknyos általános iskolás. Furcsán bámultak ránk, egyikük azt mondta a másiknak: nézd már depesesek! Na Lalánál ez kiverte a biztosítékot és hirtelen a kölyökre üvöltött: Metálosok kisköcsög, metálosok!

Miután a két bepánikolt gyerek rövid úton menekülőre fogta a dolgot, mondtam a Lalának, hogy: Vazzeg Lala! Háromcenti hosszú, felfelé szárított hajunk van, ráadásul mintha egy  láncfűrésszel vízszintesen hirtelen elvágták volna. Rajtad és rajtam sincs semmi metálos cucc, még részeg se vagy vazzeg. Persze, hogy úgy nézünk ki, mint a depesesek.

Lala miután konstatálta, hogy depesesek lettünk, levágatta azt a kevés haját is, én még bírtam egy ideig, de a Depeche Mode csak a két évvel később kiadott Violator-rel ért el engem. Bár mindig is az erősebb muzsikákért rajongtam, valahogy ez a zene mégis megfogott és később az egész életműbe beleástam magam. Noha igazi fanatikká sosem váltam a későbbi lemezeket is beszereztem bár feltétlenül elfogadni a 97-es Ultra-val bezárólag tudtam a zenekart. Persze minden lemezükön van valami amiért lehet szeretni a bandát, viszont tény, hogy lemezről lemezre szűkült az igazán minőségi dalok száma, de  nekem egy közel harminc éve működő zenekarral kapcsolatban ilyen számszerű elvárásaim már nincsenek. A nagy ikonok az évek múlásával mind halványabb albummal jelentkeznek, ezen nincs mit vitatkozni, mint ahogy azzal sem, hogy aki ilyen régóta űzi az ipart az a fennállás első harmadában – legfeljebb felében – kiadja a maga igazán nagy dobásait, aztán valahogy lemezről-lemezre egy kicsit kiég.

Ezek után nyílván világos lett már, hogy számomra a Depeche Mode Sound Of The Universe című albuma már nem lesz etalon. Jó nóta ezen is van, csak hát nagyítóval kell keresni őket. Becsülöm ugyan bennük, hogy nem évekig hakniznak a régi slágerekkel – megtehetnék -, hanem törekednek valami újra, de ez a 80-as évek hangzásába kanyarodjunk vissza jelszóval készült album csak az elvakult rajongóknak lesz a következő legjobb Depeche lemez.

Martin Gore
tényleg mintha egy kicsit kifáradt volna, de Alan Wilder „ezer” éve történt kilépését indokként felhozni – ahogy több helyen olvastam – arra, hogy miért nem az igazi már ez az egész, az komplett baromság. Azért nem az igazi már, mert nem lehet harminc év után újra meg újra megújulni – nagyon keveseknek sikerült -, nem is elvárás ez szerintem, de pár igazán jó nóta azért kéne. Persze alapvetően rocker beállítottságúként én a DM enyhén karcosabb oldalát bírom, mintsem ezt a kicsit idegesítő szinti prüntyögést, de egy-két nóta koncertverziója még nagyot üthet annak ellenére, hogy itt csak a halványan átlagos kategóriájába tartozik

Azt gondoltam, hogy a klipes felvezetés, a Wrong csak ízelítő és van ennél sokkal jobb nóta is a lemezen. A valóság azonban az, hogy nem igen. Sok a száraz, kicsit üres dal, amely a végig uralkodó lassú középtempó miatt bealvással fenyeget, mindjárt a kezdés altató az  In Chains-szel. Dave Gahan hangja is szürkébb egy kicsit a megszokottnál vagy csak a jóval szellősebb dalok miatt érzi úgy a hallgató. A már említett klipes nóta mellett szót érdemel még a négyes Fragile Tension, amely egy fokkal lendületesebb nóta mint a többi, ráadásul van benne egy kis gitár is. Az In Sympathy kellemes refrént produkál, de nem rossz a végre nyomokban régi önmagukat idéző Miles Away/The Truth Is, vagy az izgalmasabb témákat felmutató záró Corrupt.              


Elvakult hívek magasról tesznek arra, hogy a Sounds Of The Universe igazából egy elég szürke lemez, nekik sokkal fontosabb, hogy van új korong. Aki most ismerkedne meg – ha vannak ilyenek - a bandával, annak azt mondom a Depeche Mode-dal való ismerkedést kezdje valahol a Black Celebration, Music For The Masses, Violator hármasnál. Aki meg nem trú fan, de tudja milyen volt a DM régebben az veheti felejtősre ezt a lemezt. Igazából azonban mindegy is milyen lett a Sounds Of The Universe, a stadionok már nem erre telnek meg. A nimbuszt ez már nem rombolja le, úgyhogy aki ott lesz a június 23.-án a Puskás Stadionban, tomboljon jókat a régi klasszikusokra.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr721082915

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum