A BTS nem viccel : Bridge To Solace – House Of The Dying Sun

2009. május 26. - sunthatneversets

A Newborn romjain alakult Bridge To Solace sem számít már zöldfülű kezdőnek a metál színtéren. Szándékosan nem csak magyar színteret írtam, mert a Solace az európai undergroundban is ismert név. Bevallom őszintén, hogy sem a 2003-ban kiadott Of Bitternes And Hope, sem pedig a 2006-os Where Nightmares And Dreams Unite című album nem forgott nálam, úgyhogy ebben a House Of A Dying Sun kritikában nem lesznek összehasonlítások a két régi albummal.   


A Bridge To Solace elmúlt két éve nem sikerült úgy ahogy azt a frontember Jakab Zoli eltervezte. Az énekes hosszú ideig pánikbetegséggel küszködött, és ha mindez még nem lett volna elég, távozott Farkas Péter gitáros is a bandából, mert nem tudta vállalni a turnézással járó kötelezettségeket, ráadásul Kuttner Tamás is otthagyta dobcájgot, helyére az addigi gitáros Fellegi Ádám ült, aki a Newborn-ban még dobolt. Ő egyébként az albumon még gitározik is, sőt a dalok jó részét is ő jegyzi. Hiába, jól jönnek az univerzális emberek egy csapaton belül! 


Mondanom sem kell, hogy a holland GSR kiadónál dolgozó – itthon a lemez a HMP gondozásában jött ki – BTS harmadjára sem igen enged az igen magas színvonalból. Megkockáztatom, hogy ennél gyengébb színvonalú metalcore muzsikával sok csapat dolgozik külföldön viszonylag neves kiadónál, de hát Magyarországról nehéz – majdhogynem lehetetlen – a csúcsra érni. Pedig még egyszer mondom a BTS régivágású hardcore-ral vastagon megkent, néhol északi ízeket felvonultató zenéje kiváló minőség. Jakab Zoli kiabálós, ordítós éneke is elviselhető a közel negyven perces albumon. Ebből a zenéből nem is kell több, mert hosszabb játékidőben kicsit unalomba fulladnának a dalok. Az ének (?) persze inkább csak hangulati színező itt, azt azonban meg kell jegyezni, hogy a szövegek értelmes témákat boncolgatnak. A zene viszont igazi király riff-hegyekből épül fel, abszolút bólogatásra ösztönözve a hallgatót, ráadásul néhány igen fogós gitárdallamot is sikerült a srácoknak írni a nagy keménykedés közepette.   


Már a kezdő Degenaration trashes ütős játéka megadja az alaphangot. A disszonáns hangokat használó, néhol őrülten kalapáló Like Sheep Led To Slaughter kiváló zúzda, a közepén jó kis reszelős-zakatolós témákkal. A hármas címadó acsarkodó énekét jól egészíti ki a feszes és néhol nagyon is dallamos gitárjáték. Az ezt követő I Am Faithless, I Am The Misanthrope gitárjátékáról nekem a Papa Roach Last Resault-ja ugrott be, csak ez a nóta jóval agresszívabb és a lemez egyik legjobbja is. A Moondeath szinte hörgős előadása ez az alatta lévő dallamosabb témák megint robbanásveszélyes elegyet képeznek. A masszív riffekkel operáló északi leheletű The Spiritual Burial Ground dühbombája szinte pusztító, míg a szellősebb gitár témákat felvonultató, de ezerrel tekerő Ghosts And Thieves erős kórusokat vonultat fel, talán ebben a dalban a legtöbb a hardcore hatás. A darálós riffekben gazdag When There's Nothing Left To Die kiváló harmóniákat is hoz, melyek inkább klasszikus metál elemek, de a falat bontó őserő éppúgy megvan a dalban, csakúgy mint a szintén hasonló felépítésű The Young And The Restless-ben, melybe egy kis hardcore szövegelés is fért. A lemezt egy hangulatos levezető a Kingdom Of The Bitter Nightmares zárja, amolyan feszültséglevezetőként.


A BTS nem viccel, mint ahogy a House Of The Dying Sun sem ismer kegyelmet. Stílusában és kiállításában is kiemelkedő alkotás ez, és ezt nemcsak a magyar piacra értem.

 


 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr101144373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum