A brit Paradise Lost hosszú utat tett meg az 1997-es One Second óta. Az volt az első lemezük, amely kicsit elrugaszkodott a zenekar lényegi hangzásától és bár telis-tele volt igazán jó dalokkal a Draconian Times sikerét már nem érte el, és később a zenekar a elektronikusabb hangzások felé vette az irányt bízva, a mainstream által nyújtott lehetőségekben.
Ez a közeg azonban nem fogadta be az együttest, a rajongók zöme pedig szépen lassan elfordult az bandától. A zenekar is érezhette ezt és ha nem is mindig tudatosan, de pár lemezzel (Believe In Nothing, Symbol Of Life, Paradise Lost) szépen lassan, fokozatosan visszafelé terelte magát arra az ösvényre, melyről a kilencvenes évek közepén letért. A 2007-ben megjelent In Requiem (Rock STATION kritika: A tizenegyedik menet : Paradise Lost - In Requiem) pedig már egyértelműen azon mezsgyén készült, mely a zenekart igazi sikereinek korszakában jellemezte.
Nem árulok el nagy titkot, ha mindjárt az elején leszögezzük a Faith Divides Us Death Unites Us már nem kísérletezik és az utóbbi majd másfél évtized leginkább egységes és legjobb színvonalú Paradise Lost anyaga, amely tényleg megidézi a régi szép időket, néha akár egy-egy olyan zenei megoldással is, amit már máskor is elsütöttek. A zenekarból 2008-ban családi okok miatt távozott az egyszálbelű dobos Jeff Singer, helyére az az Adrian Erlandsson érkezett aki korábban olyan csapatokban zenélt, mint az At The Gates vagy a Cradle Of Filth, igaz a lemezt még egy stúdiózenész, Peter Damin játszotta fel. Váltás történt a produceri székben is, hiszen az utóbbi lemezeket készítő Rhys Fulber helyett most Jens Bogren-nel (Opeth, Katatonia, Amon Amarth) dolgoztak, akinek szigorú módszerei egy meglehetősen sötét és szigorú lemezt eredményeztek. A téma nem koncepcionális, mégis többségében a vallás és a halál témakörét öleli fel a címben megfogalmazottak szerint.
Viszont a szigor mellett, mégis megvan az a különös, bensőséges – szinte magasztos – hangulati világ, ami a zenekart mindig is jellemezte. Mint egy sötét vihar úgy közeledik baljós hangjaival a nyitó As Horizons End. Greg Mackintosh és Aaron Aedy gitárjai mindent eltörölnek, különösen Mackintosh harmóniái szépek, a dal végjátéka pedig különösen gyönyörű. A kettes I Remain a régi időket idézi meg, egy kissé thrash-esebb gitárjátékkal és Nick Holmes hangja is szigorúbb, de a refrén ének és gitártémái már az „igazi” PL-t hozzák. A következő First Light-ban aztán felbukkannak olyan vokális elemek, melyek az Icon lemez környékén voltak tetten érhetők. A gitárjáték ezúttal is szigorú és egzotikus dallamok is felütik a fejüket. A Frality bánatosan síró hangjaiból egy gyorsabb téma kerekedik ki és a szigorúan betonozó gitárjáték is megvan, sőt mintha egy kis északi vonulata is lenne az egésznek. A lemez közepe a már korábban is hallható címadóval és a szintén ismert The Rise Of Denial-lal bitang erős. A címadó inkább az érzelmekre hat szinte síró gitárjátékával, míg a másik dal szigorú köntösbe bújtatott darab, jó pár korábbról ismerős zseniális gitártémával.
Az ezeket követő Living With Scars igen szigorú témákkal operál viszont a jellegzetes szólók sem maradnak ki belőle és a refrén azért itt is bánatosan szomorú. A lassan folyó, zongorával is kísért Last Regret inkább a zenekar pályájának közepét idézi sötét hangulati világával. Az Universal Dream a PL 2000-es éveinek Pity The Sadness-je, Nick Holmes meglepően erős énektémáival. A háromnegyed órás albumot az In Truth zárja igazi gothic témáival. A melankolikus, effektezett énektémák, hömpölygő bánat. Csodálatos.
A Paradise Lost az utóbbi tíz év legerősebb anyagával állt elő, amit élmény hallgatni. Vannak rajta korábbról ismerős dolgok, de olyan egységben vannak a zenével, hogy fogást szinte lehetetlen találni a Faith Divides Us-Death Unites Us-on. Az év egyik legerősebb albuma.
A lemez most meghallgatható a csapat myspace oldalán: Paradise Lost MySpace oldalán
