Alice In Chains : Black Gives Way To Blue

2009. október 06. - SAABI

alice in chains black gives way to blue cd coverA grunge egykori nagyágyúi úgy tűnik, idén megtáltosodtak, hiszen a Pearl Jam Backspacer című friss albuma után most az Alice In Chains új lemezét ismertethetjük, amely a múlt hét folyamán került a boltokba. A lemezt hallgatva kiderül, hogy William DuVall, az új énekes - bár tisztességesen teszi a dolgát - meg sem tudja közelíteni Layne Staley kvalitásait, ami pedig a soundot illeti, az mindig is Jerry Cantrell gitráros nevéhez kötődött, ő pedig szerencsére még itt van velünk és jó hír, hogy az aktív pihenéssel töltött évek alatt sokat nem változtatott a bevált recepten. Az utolsó igazi stúdióalbum (Alice In Chains, 1995) után inaktív állapotba kapcsolt Alice In Chains visszatérésének sokan örülnek és a srácok lényegében ott folytatják, ahol annak idején abbahagyták; a Black Gives Way To Blue zenei világa leginkább a 1995-ös lemez mély, doomos hangzásához hasonlít. Komor, komoly hangulat, mélyre hangolt, komótos, néhol hipnotikus, végtelennek tűnő riff-folyamok - hamisítatlan Alice In Chains, viszonylag kevés üresjárattal.  
 

Cantrellék az All Secrets Known nyomott hangulatával nyitnak, ami meg is adja az alaphangot a lemez egészéhez; szomorú akkordok hömpölyögnek hosszú perceken keresztül, rövid, síró szólókkal átszőve. Ezután a Check My Brain igazi üdítőként hat - nagyon jó kis középtempós nóta, élvezetes ritmusjátékkal és vokállal, amit William DuVall és Jerry Cantrell közösen prezentálnak. Valószínűleg nem véletlen, hogy Cantrell sok helyen kisegíti DuVallt, viszont az új énekes gyakrabban áll be gitározni, mint Layne Staley tette annak idején, ami igazából jót tesz a hangzásnak. A Check My Brain tartalmas gitársoundja jó példa erre. A Last Of My Kind megint sötétebb vidékekre visz bennünket, itt kivételesen DuVall önálló performanszát hallhatjuk a verzék alatt, a refrénnél bekapcsolódik Cantrell is, de nem csak énekfronton alakít, hanem jó feelinges riffeket is kanyarít nekünk. Igazi grunge-doom: mélyre hangolt ritmus, siró szóló gitárok, komótos megütések, beton basszus - ilyen az Alice In Chains 2009-ben (is).

A négyes Your Decision egy akusztikus jellegű líraibb darab, aminek segítségével a zenekar megpróbál némi napfényt varázsolni az életünkbe a sok komorkodás után. Nagyon jó kis dal ez is, bár én azt gondolom, az AIC igazi ereje a riffközpontú, dübörgő, különleges hangulatú dalokban van, a lassú dalaik szépek, de néhol kötelező ízük van - mintha csak azért születtek volna, hogy ilyenek is legyenek a lemezen. A Your Decision mondjuk eléggé őszintének hat, de a hatos When The Sun Rose Again már egy kicsit ilyen kötelező-ízű darab - sokat legalább is nem tesz hozzá az életünkhöz (igaz nem is vesz el belőle).

alice in chains band 2009Ötös sorszámmal érkezik a nagy favorit az első dal, amit annak idején, júliusban elsőként megismerhettünk a lemezről és ami engem személy szerint nagyon belelkesített annak idején és most is azt mondom, hogy a Check My Brain mellett a Looking In A View a legerősebb dal a lemezen. Olyan borzongató hangulata van, hogy az ember szinte lebénulva hallgatja végig. A nyitó, ajtódöngetéshez hasonló riff abszolút betalál és a dalban végig jelen lévő doomos akkordok lassú hömpölygése végig hátborzongató hangulatot teremt. Kegyetlenül nyomasztó, de ennek ellenére fantasztikusan jó dal. Meglehetősen hosszúra nyújtják, de a végén a sokat kritizált, hipnotikus, végtelen hosszúságú riff-folyam levezetésként szerves része a dalnak - ha másképp csinálják talán nem lenne ennyire kerek a történet.

A töltelékszámnak tűnő When The Sun Rose Again után ismét egy sötét beborulás következik Acid Bubble címmel - ez afféle igazi cipőbámulós grunge felvétel: lassú, merengős... egészen a dal közepére illesztett, heves headbangelésre késztető, dühös durvulásig. Azután ismét lassúzás jön, majd a dal végén ismét headbang kántáló énekkel és kőkemény riffekkel. Nem egy sablonos darab, ráadásul itt DuVall is elég szép teljesítményt nyújt.
Az Acid Bubble után tökéletes érzékkel elhelyezett Lesson Learned már egy sokkal dallamosabb, tempósabb tétel, de ugyanúgy heves headbangeléssel lehet kísérni, mint az előző Acid Bubble-t. Ez talán a harmadik slágergyanús darab, ami szégyenkezés nélkül beállhat a Looking In A View és a Check My Brain mögé a sorba.

A következő Take Her Out sajnos megint kicsit jellegtelennek és túlságosan sablonosnak hat - főleg az előzőekben prezentál jobbnál jobb dalok mellett. Az amerikai rádióknak jó lehet, bár ennek sincs túl vidám hangulata, úgyhogy valószínűleg nem fogják sokat játszani.
A Take Her Out után a Private Hell következik - ismét egy lassabb, visszafogottabb költemény, ami a refrén környékén azért szerencsére életre kel és tulajdonképpen egész jó kis nóta lesz belőle Cantrell diszkrét szólózásával díszítve. DuVall it megint jól énekel, úgy látszik a líraibb tételek jobban fekszenek neki. Az albumot a címadó zárja, ami szintén egy lassú, merengős, összességében nem túl izgalmas tétel.
 
A grunge zenekarok közül legtöbb Kurt Cobainnel, Layne Staleyvel, a grunge stílussal együtt halt hősi halált, néhányuk megkopottan, néhányuk furcsán megváltozva tért vissza, de azt hiszem mindannyiunk örömére szolgál, hogy az AIC egészen ugyanaz, mint volt; ők majdnem a régi fényükben tündökölnek még mindig. Semmi izzadtságszag, por és doh, mindent elemésztő penész: a Black Gives Way To Blue egy friss, mai kornak megfelelő, erős album. Az év egyik legjobbja lehet azok számára, akik szeretik a rockzene sötétebb, komorabb oldalát is, hiszen tudjuk: az AIC sosem csinált vidám lemezeket, most is sok tabu témát elővesznek és gond nélkül az ember arcába vágják. Ez nem a Pearl Jam napfényes rockzenéje az biztos, ez nyomaszt és gondolkodtat, amaz meg szórakoztat és persze mindkettőnek megvan a maga helye a világban.
 
A dalok többsége nagyon jól működik a lemezen, pláne ha a megfelelő hangulatban találkozik velük az ember, a jobb dalok fantasztikus magasságokba repíthetik a hallgatót. Sajnos van a lemezen némi üresjárat, egy-két gyengébb dal is, főleg az album vége laposodik el nagyon.
Ettől függetlenül a lemez minden Alice In Chains rajongónak ajánlott és mindenkinek, aki nyitott az igényes, érdekes, egyedi ízekkel bíró rockzenére.

Külön öröm, hogy a zenekar november 27.-én a PeCsában ad koncertet, amit szintén melegen ajánlok mindenkinek, hiszen ez a lemez, és a különféle videók (élő- és stúdiófelvételek) a neten, amik a csapat újraaktivizálódását dokumentálják, mind azt bizonyítják, hogy az Alice In Chainst még Layne Staley nélkül is érdemes megnézni, mert még mindig egy kiváló banda, nagyformátumú, sokat tapasztalt zenészekkel, érett zenével és élvezetes performanszokkal.
 



A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr401430674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

SzaboZsee 2009.10.06. 12:17:43

A fenti cikk alapján azt lehet hinni, hogy az AIC zenéjének a one-and-only összetevője Layne volt, valamint hogy az Alice In Chains háza táján lényegében semmi nem történt az elmúlt kb. tizennégy évben. Ez, kérem, mindkettő hülyeség.
Az AIC zenéje alapvetően Jerry Cantrell műve, és bár a csapat többi tagja is kivette a részét a zeneszerzésből, a hangzást lényegében Cantrell alkotta meg. Layne kb. 5-6 dalban szerepelt zeneszerzőként, nagyjából a dalok felében szövegíróként -- valamint ő volt a '90-es évek és a grunge-korszak tündöklésének egyik legnagyobb hatású énekese.
Viszont Jerry Cantrell kiadott két lemezt a saját neve alatt, amelyek közül a Degradation Trip (2002) egyértelműen az "anyazenekar" hangzásának 21. századi felélesztése: nem lehet nem észrevenni JC erősen Layne-ére hajazó énekhangját.
A fentieket azért illik tisztázni, mielőtt nekiszaladunk az új AIC-anyagnak, hogy ne legyenek olyan prekoncepcióink, hogy egy új énekes-gitáros majd teljesen átformálja a csapat hangzását. Nem is ez történt: az AIC kiegészült egy taggal, aki a) besegít gitáron, b) besegít az énekben, nem is rosszul.
Mindez azt eredményezi, hogy az új lemez ugyanolyan jó, mint bármelyik korábbi AIC lemez, irgalmatlan erős dalokkal (Looking, Lesson, Check, Private), nagyon odab*szós hangzással. Hogy Staley már nem énekel rajta, egy dolog: ez attól még egy *nagyon* Alice In Chains lemez.

sunthatneversets · http://rockstation.blog.hu 2009.10.06. 12:28:17

@SzaboZsee: Azt gondolom igazad van. Staley-nek nagyobb kisugárzása volt, mint ennek a DuWall gyereknek, de énekesként - nem frontemberként - DuWall van olyan jó. A tipikus "vernyákolós" AIC énekhang meg korábban is Staley-Cantrell együtténeklés volt.

SAABI · http://rockstation.blog.hu 2009.10.06. 14:10:50

@SzaboZsee: hát nem állítom, hogy életem legjobb írása, lehetne kicsit összeszedettebb, de, ha javítanám a cikk elején, hogy DuVall Layne <u>frontemberi</u> kvalitásaival nem ér fel, akkor korrekt(ebb) lennék?

Csak azért írtam ezt, mert meghallgattam a korábbi lemezeket is és Layne performancikája ezért jóval erőteljesebb - mondjuk úgy: karizmatikusabb. Hallgassátok csak újra a korábbi lemezeket! Énekelni persze DuVall is tud és tök jó, hogy hasonlóan tud nyávogni is, stb, stb... És persze nem kell, hogy Staley legyen belőle, jó ez így, ahogy van, de mérni csak úgy lehet, ha van valamihez...

Olyat meg sztem nem írtam, hogy Layne volt az AIC régen, hanem pont azt írtam, amit Te is mondasz, hogy az AIC hangzás mindig is Cantrellhez kötődött. ... vagy nem ezt írtam? :)
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum