Sweet home Alabama : Maylene And The Sons Of Disaster - III

2009. október 15. - sunthatneversets

Az embernek, ha rockmagazint szerkeszt vannak bizonyos kényszerképzetei. Ilyen az is, ha már lemezkritikát  írsz az legyen x karakter legalább, mert anélkül mit sem ér az egész. Ráadásul a mai lemezdömpingben mindenkire azonos mennyiségű idő sem juthat. Nos ezeket a dolgokat rúgom most fel, mert itt egy album, mely már több, mint negyedéve megjelent, de még mindig aktuális lehet, viszont kevesebb karakter fog jutni rá.

Az alabama-i Birmingham-ben 2004-ben alakult southern metalcore banda (ilyen stílusmeghatározás is van ám), a Maylene And The Sons Of Disaster a címből kiolvashatóan már a harmadik albumát adja ki. Dallas Taylor énekes aki a zenekar szellemi vezére ráadásul van annyira agyas, hogy a másik két lemeznek is csak száma van, címe az nincs. Taylor mellett már csak Roman Haviland basszer tagja az eredeti formációnak, a többiek 2008-ban csatlakoztak a csapathoz.

Hogy lehet-e a southern, stoner muzsikát keverni a metalcore az addig kérdéses, amíg nem halottad a zenekar muzsikáját, igaz az Every Time I Die nevű csapat is kísérletezik ilyesmivel, de ők sokkal több direktebb metalcore-t adagolnak, míg a Maylene albumról albumra vetkőzi ezt le és a hatások egy része már csak az ének terén van jelen. Az ortodox rajongóknak ez nyilván kicsit sok, de a sikert jól példázza, hogy a Billboard lista 71. helyén lehetett debütálni vele. 


Mindez azonban akkor volna csak gáz, ha ezernyi megalkuvás lenne mögötte, de a srácok valami igazán ütőset hoznak itt össze. Az albumban benne van a metalcore pörgése, de sokkal nagyobb arányban képviseltetik magukat a délies elemek: széles terpeszű groove-ok, bendzsó, sőt az album Listen Close című balladájában még a szájgitár is előkerül. 
Olyan feeling bújik meg ebben a zenében, hogy csak elismerően lehet bólogatni rá.  Legyen szó a tipikus déli hangokkal kezdő Waiting On My Deathbed-ről, vagy az utolsó előtti harmónikás-bendzsós-hegedűs Oh Lonely Grave-ről, a Just A Shock és a Last Train Coming szinte slágeres témáiról, vagy az igazi behalás Step Up (I'm On It) szinte Clutch-ot  idéző motívumairól.

Lehet itt vitatkozni, hogy már nem olyan kemény ez, mint korábban, de hogy baromi fogós  és szétrúgja a segged azon nem érdemes. Különleges zene, az év egyik kellemes meglepetése!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr271451580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum