A Savannah-beli (USA) Baroness 2003 nyarán történt megalakulása óta változatlan felállással zenél. Kis túlzással az év minden napján koncerteztek az utóbbi években és még arra is volt idejük, hogy a 2007-ben megjelent Red Record után kékbe öltözzenek, így jelent meg a napokban a Blue Record címre keresztelt második album.
Náluk az albumcímeknek annyi jelentősége van, hogy a zenekar gitáros-énekese John Baizley a zene mellett a borítókért is felelős. Mivel az első album borítójában a piros, ebben pedig a kék játszik domináns szerepet, mindjárt érthető a lemezek elnevezése. A csapatot sokan a Mastodon-hoz hasonlítják és bár a Red Album minden percét nem ismerem, tény hogy van benne valami. Persze 2009-re a Mastodon is sokat változott és Baroness négyese is próbálja levetkőzni a rájuk aggatott címkét. Azt gondolom sikerrel teszik, már csak azért is, mert az itt halott zenei elemek egy csomó rockzenei stílusból merítenek.
Amit itt hallok negyvenöt percben az a progresszivitásnak egy olyan fajtája, melyben semmi öncélúság nincs és úgy szórakoztat, hogy közben előremutató is egyben. Az is világosan hallatszik, hogy az Allen Blickle – dob, Summer Welch – basszusgitár, John Baizley – ének, gitár és Brian Blickle – gitár felállású négyes nagyon professzionális szinten zenél, minden hangnak meg van a helye legyen az a 70-es évek füstös hippi zenéje, effektezett kicsit stoner-, kicsit desert rock, vagy éppen akusztikus gitárfutamok. Éppen ezért érzem kicsit mesterkéltnek a Mastodon-nal való párhuzamot, mert ha jól meggondolom a Baroness talán még több stílusból is merít.
Igazából az itt hallható tizenkét dal közül egy gyenge sincs. Vannak elsőre működő dolgok, mint a szinte slágeres Jake Leg, az ultrazseniális Swollen And Halo (nem kevés Kyuss van benne csókolom, ha már hasonlítani kell valamihez), vagy a zenei csemegének sem utolsó A Horse Called Golgotha, melyben a tehetség manifesztálódik igazi dallá és olyan gitárszóló van benne, hogy eldobom magam.
Jake Leg
Aztán vannak acélosabb, mélyebb dalok, mint a War, Wisdom And Rhyme a komótosan lépkedő riffjeivel, a dühös The Sweetest Curse, vagy a majdnem instru The Gnashing a maga furcsán sodró lendületével. Teljesen instrumentális darab viszont a lemezt keretbe foglaló Bullhead's Psalm és Bullhead's Lament kettőse és az átkötőként funkcionáló Blackpowder Orchard. Aki speciális hangulatvilágra vágyik az pedig amolyan lebegtetőnek szánt dalokban, mint a Steel That Sleeps The Eye-ban, vagy az Ogeechee Hymnal-ban lelheti örömét.
A Baroness az év egyik legkiemelkedőbb és legérdekesebb lemezét készítette el a Blue Record-dal. Élmény minden pillanata. Bár sokszor ér az a vád, hogy maximális pontszámokat adok lemezekre, de ez a blog azért jött létre, hogy minőségi rockzenével foglalkozzon. A Baroness pedig ilyen.