Az Andrew Stockdale gitáros-énekes vezette ausztrál Wolfmother már lassan egy évtizede gyűri az ipart, de talán pontosabb volna a megfogalmazás úgy, hogy csak Stockdale gyűri, hiszen a másik két eredeti tagot a Hammond-döntögető basszusgitárost Chris Ross-t és a dobos Myles Heskett-et tavaly frankón lapátra tette, így a nagy sikerű debüt albumot összehozó brigádból mára csak ő maradt egyedül.
A retro-stoner csapat 2005-ös self-titled (de hülye elnevezés már) albuma igazi világsiker volt, amiért 2007-ben Grammy is járt a legjobb Hard Rock Performansz kategóriában, ami az egyik oldalról vicces, a másik oldalról meg nagyon jól tud mutatni a biográfiában. Andrew barátunk nem tökölt sokat, hiszen a Wolfmother már volt akkora brand, hogy tagokat toborozzon. Így került a csapatba Ian Peres basszusgitáros-billentyűs, Aidan Nemeth gitáros és Dave Atkins dobos. Nos ha már új felállás, akkor gondolhatnánk, hogy új zene is jár mellé, ami félig-meddig talán igaz is, hiszen a korábbi lemez direktebb, a 70-es évek karcosabb ősrockját megidéző muzsikája itt egy picit más formában van jelen. Hogy ez mennyire köszönhető Alan Moulder csúcsproducernek azt csak sejteni lehet, de szerintem nagyon. Alan Moulder korábban olyan nagyágyúkkal dolgozott már, mint Depeche Mode, a Lostprophets, a Nine Inch Nails, az A Perfect Circle, vagy az Arctic Monkeys és a Smashing Pumpkins.
A zene a véleményem szerint szellősebb lett és néhol garázs-rock jelleget is öltött, bár azt nehezen hiszem, hogy patika mérlegen méricskélték, hogy hol mi és hogyan szóljon. A debüt albumot szerettem, bár azt hozzá kell tenni, hogy pár töltelék dal ott is volt. A Cosmic Egg talán változatosabb és zeneibb anyag, amiben a 70-es évek mariska füstös retro-rockja ugyanúgy benne van, mint elődjében, de valahogy nehezebben is adja meg magát, és aki eddig nem szerette Stockdale vernyákolós stílusát, itt még kevésbe fogja.
Ettől függetlenül nem egy rosszul sikerült lemez ez, és noha nem igazán hozza azokat a mélyeket, mint az első album, jó dal itt is van, még ha jó pár zenei megoldás hallatán lehet azon totózni, hogy hallottad már ezelőtt. Mindjárt a nyitó California Queen bugis lüktetése megadja az alaphangot, melyet az abszolút elszállós, szinte ősrock New Moon Rising követ. A hármas White Feather konkrétan olyan lett, mint egy White Stripes nóta, legalábbis Stockdale egy az egyben Jack White-ot hozza. A groove-osabb riffekel és zongorával operáló Sundial, és az In The Morning erős Led Zeppelin utánérzések. Ezeket az album legjobb dala, a mélyen böfögő 10,000 Feet követi, majd a címadó stoneres lüktetése is tartja a színvonalat. A bugyuta Far Away-t viszont lefelejthette volna Stockdale az albumról. A Pilgrim újra a pörgősebb bugi hangulatot hozza egy kis groove-val megspékelve, bár egy kicsit sokáig húzzák, csakúgy mint az utolsó három dalt, melyek közül az In The Castle ehte LedZep, de igen húzós formában; a Phoenix füstösebb, akár a Queen's Of The Stone Age-nek is elmenne, míg az albumzáró Violence Of The Sun egy könnyedebb levezető.
10000 Feet
Korrekt, jól összerakott lemez a Cosmic Egg, de az eredetiségnek a szikrája sincs itt, viszont a hatásokból igazi kerek egész alakul ki, mely szórakoztatni kétségtelenül tud. Ha valakinek ez is elég kellemes percek várhatnak itt rá. Nekem ennyi most épp elég.
