Se íze, se bűze : Bon Jovi – The Circle

2009. november 20. - sunthatneversets

Azon, hogy a Bon Jovi 2009-ben ciki-e vagy sem, lehet vitatkozni, de igazából felesleges, mert kinek a pap, kinek meg a papné ugye. Az viszont, hogy az 1983-ban alakult zenekar mára teljesen érdektelen lett a totál ősrajongókon kívül bárkinek is, aki csak a rockot szereti, azt talán nem nagy merészség kijelenteni.

Hogy normális dalt mikor írtak utoljára, azt nem tudom. Talán a 2005-ös Have A Nice Day címadó dala még szódával elmegy, de akkor is fényévekre van az olyan klasszikusoktól, mint a You Give Love A Bad Name, a Living On a Prayer, vagy a Wanted Dead Or Alive, hogy a Bad Medicine-t már ne is említsem. Persze a világ is változik, de amíg a 80-as évek napjainkban is aktív nagyjai képesek még ma is valami érdekessel előrukkolni, addig a Bon Jóskán kíméletlenül látszanak a kiégés jelei.   

2007-ben a Lost Highway című country-pop fagyasztott az arcokra mosolyt, két évvel később itt a The Circle, melyen egy-két vendégszerző felüti a fejét és a Desmond Child John Shanks mega-producer kettős olyan zenekarok védjegyeit is ráerőltette a zenekarra, amik sohasem voltak a Bon Jovi-é és nem is hitelesek az ő tolmácsolásukban. Hogy a Happy Now-ban hallható ehte U2-s gitárjáték például nem Richie Sambora ötlete arra a fejemet teszem. De az egész lemez olyan csillogó, kommersz köntösbe van bújtatva hogy az hihetetlen.

Viszont nem lehet mindent a producerekre fogni. Meghallgattam egyszer: semmi. Kétszer: megint semmi. Mondom ennyire nem lehet gyenge lemez és még nekifutottam párszor, de sokadszorra sem igen tudok a nyitó We Weren't Born To Follow-n, a Work For The Working Man-en és a karcosabb Bullet-en kívül olyan nótát felsorolni, amire legalább felkaptam a fejemet. Olyan dolgok sorakoznak itt, amik amerikai stadionokban biztosan elmennek és korrektül össze is van rakva az egész, de halálosan unalmas, lapos és százszor elkoptatott dolgok sorakoznak itt, egy csomó olyan hatással melyek inkább passzolnának egy U2 vagy Coldplay albumra (When We Were Beautiful, Superman Tonight, Brokenpromisedland), mint ide. Jon Bon Jovi unalmas témákat hoz és Richie Sambora gitárja is ritkán karcol, nagyjából-egészében amolyan színezés, maszatolás ez, amit szinte az egész albumon művel, sőt több dalban már az önkoppintás is gyengébb kivitelben van csak jelen. 

Nem hard-rock ez, mint régen – jó régen - volt, hanem egy minden pillanatában kiszámított pop-rock album, aminek se íze, se bűze. Persze jó pár – lehet hogy millió – embert meg lehet venni vele, de ezen emberek jó részének teljesen mindegy, hogy Rihanna, Anastacia, Keith Urban vagy netán Bon Jovi szól. Én viszont nem szeretnék ebbe a sorba állni.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr961539157

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum