Az Alice In Chains ritkán jár a környéken, pár éve pedig mikor jöttek volna, elmaradt a buli. Így aztán a grunge zenéken szocializálódottak egy jó része – köztük mi is – gondolta úgy, hogy péntek este a PECSA-ban a helye még akkor is, ha az eredeti énekes Layne Staley 2002-ben bekövetkezett halála okán nyilván nem az eredeti felállásban koncertezik a banda.
Jerry Cantrell gitáros/fő atyaúristen csapatához William DuVall énekes csatlakozott és megmondom őszintén, hogy a két hónapja kiadott új albumon (RockStation kritika: Alice In Chains - Black Gives Way To Blue) engem meggyőzött. Nem erőlködik görcsösen, hogy elhiggyék van olyan jó, mint Staley, nem pótolja őt, de igencsak jól helyettesíti. Legalábbis a lemezen biztosan, a koncerten meg majd kiderül, gondoltuk.
A beengedés pontosan este 7-kor megkezdődik és úgy döntünk, hogy a keverő elé állunk, mert ott szól a legjobban a cucc, de nekem ezzel itt sem volt szerencsém, mert két-ajtós konyhaszekrény méretű emberek álltak meg előttem, így megint csak lábujjhegyről kellett a koncert jó részét végignéznem. A PECSA a háromnegyed kilences kezdésre dugig meg is telt, hiába a zenekar rajongói hosszú évekig lettek várakoztatva.
Egyszerű színpad egy kis háttérvetítéssel, ráadásul a vetített képek elég depresszív és zaklatott vizuális élményt jelentettek, igaz a zenekar is ilyen zenét játszik. A Rain When I Die, Them Bones, Dam That River, Again kezdés bitang erősre sikerült, ám hiába a keverő előtt a legjobb a hangzás valahogy mégsem akart működni a dolog, túl erősnek és recsegősnek tűnt a sound, de az is igaz, hogy a PECSA sem az akusztika fellegvára, mondjuk a Syma-csarnoknál még így is ezerszer jobb.
A következőnek játszott Your Decision-ben aztán Jerry Cantrell vette át a főszerepet és bizonyította be, hogy a hangja is legalább olyan jó, mint amilyen ő maga a gitáron. A Facelift-ről előszedett Love Hate Love-ban pedig William DuVall a színpadon is megmutatta, hogy nem véletlenül került a banda frontemberi posztjára. A másik két eredeti tag a fürtös hajú Mike Inez sallang nélkül basszusozott, míg Sean Kinney széles mozdulatokkal ütötte a bőröket.
Már ekkor is feltűnő volt, hogy a nagyrészt harmincas évei közepén lévő rajongók kapásból fújják a dalok szövegeit – bármelyikről is van szó - ráadásul az ovációkból úgy tűnt, hogy nálunk különösen a csapat első albuma az etalon. Bár a koncert lendülete több helyen is megtört – köszönhetően az olyan, koncerten elég nehezen működő daloknak, mint az A Looking In A View vagy Love Hate Love – a fanokat mindez nem érdekelte, ráadásul a koncert közepén varázsütésre kitisztult a hangzás és az olyan dalok, mint a We Die Young, a Sickman, az Angry Chair vagy a program utolsó dalaként játszott Man In The boksz, igencsak hatásosan működtek ennek eredményeként.
A zenekar nem győzött hálálkodni, hogy ilyen jó koncertet még nem adtak és mindenki „Fuckin' fantastic” volt Budapesten. A ráadás előtt óriási ováció fogadta még a bandát, le is nyomták a Would?-ot úgyis mindenkinek ez ugrik be az Alice In Chains kapcsán, zárásnak pedig megvolt a Rooster, melyet már inkább a közönség énekelt William DuVall helyett.
A koncert a kétkedőket – ha volt egyáltalán ilyen a teremben – is meggyőzhette, hogy igenis van létjogosultsága az Alice In Chains-nek 2009-ben. Bár nem minden daluk való koncertre és nem játszották a Down In A Hole-t (fekete pont), összességében egy igencsak jó koncert élményével távozhatott mindenki tegnap este a PECSA-ból.
A setlistet próbáltuk elkérni az egyik technikustól, de igen szigorú volt és nem adta oda, bár azon szerepelt a Lesson Learned is, amit nem is játszottak, úgyhogy az alábbi setlistnek is lehetnek ilyen hibái, mert nem emlékszem pontosan:
1. Rain When I Die
2. Them Bones
3. Dam That River
4. Again
5. Your Decision
6. Check My Brain
7. Love, Hate, Love
8. It Ain't Like That
9. A Looking In View
10. Nutshell
11. We Die Young
12. Sludge Factory
13. Acid Bubble
14. God Am
15. Angry Chair
16. Sickman
17. Man In the Box
Encore
18. Would?
19. Rooster
/szerk megj.: a képek nem a budapesti koncerten készültek /
