Most hogy a mi hazánk fia Zoltan Bathory a Five Finger Death Punch gitárosa és fő  dalszerzője, pár napos jól megfontolt eltűnés után előkerült (Five Finger Death Punch - eltűnt a gitáros), végre a csapat pár napja megjelent második nagylemeze, is előkerülhet, amely War Is The Answer címre hallgat.

A két éve megjelent The Way Of The Fist kitűnőbb debütálás aligha lehetett volna, hiszen a csapat pár hónap után az amerikai metál elitjében találta magát, köszönhetően kemény, de mégis rendkívül fogós és dallamos dalaiknak. Az albumból a mai napig - csak odaát - több, mint 353.000 darabot adtak el, ami valljuk be, nem semmi egy első lemezes bandától. A lemez sikerének köszönhetően idén nyáron Európa nevesebb rockzenei fesztiváljai mind megvoltak a csapatnak, a Download Fesztiválos fellépésükbe volt is szerencsém belepillantani. Nos élőben még van hova fejlődniük, de stúdióban már közel tökéletes amit produkálnak, sőt azt mondom, hogy úgy sikerült előrelépniük, hogy az egész lényege maradt ami volt: baromi fogós, szaggatott riffekre épülő ordítós-dallamos ámerikai modern metál. Minden egy picit jobb lett az első lemez óta, de a legnagyobb fejlődésen egyértelműen Ivan Moody énekes ment át, hiszen igencsak jól hozza a szívszaggató dallamokat. A produceri székbe ezúttal Kevin Churko ült aki korábban Ozzy-val is dolgozott, viszont a keverésért egy igazi nagy név Randy Staub felelt, aki a Metallica, a Mötley Crüe vagy a Nickelback révén lehet nekünk ismerős. Ezek után felesleges ecsetelnem, hogy szól a War Is The Answer. Igen, lecsavarja mindenki fejét.

A régi nagy nevű seattle-i grunge zenekarok közül talán csak a Pearl Jam volt az egyetlen, akik a grunge hullám elmúlta után is rendületlenül dolgoztak tovább, bár vannak olyan olyan vélemények is, hogy bár ne tették volna. Igaz, ami igaz, eléggé eltaktikázták a dolgot, mert a legnagyobb dobásuk mindjárt az első Ten (1991) című nagylemez volt és azóta sem csináltak akkora zenét, mint amit arra rápakoltak. A Ten utáni albumokat kezdetben még vitte a Ten által generált siker, de hiányoztak az igazán ütős dalok mindegyikről. A zenekar a 2000-es évek elejétől kezdett ismét magára találni zeneileg. A Binatural (2000), Riot Act (2002), de különösen a Pearl Jam (2006) című lemezeken végre ismét találhattunk kicsit harapósabb, érdekesebb dalokat is. A legújabb Backspacer (2009) alapvetően nem halványítja a csapat második évtizedének emelkedő csillagát, bár kicsit ismét aspektust váltottak: mintha a mainstreamnek való megfelelés szándéka érződne a lemezen, ami eddig nem volt jellemző rájuk.

Rob Zombie horrorfilmek rendezése után újból zenél. Az egykori White Zombie főnök negyedik nagylemeze november 10-én jelenik meg Hellbilly Deluxe 2. címmel. Hogy az első lemez sikerét megismétli-e az kérdéses. Az albumon a következő dalok kaptak helyet:

01. Jesus Frankenstein
02. Sick Bubble-Gun
03. What?
04. Mars Needs Women
05. Werewolf, Baby
06. Virgin Witch
07. Dream Factory
08. Burn
09. Cease to Exist
10. Werewolf Women of the SS
11. The Man Who Laughs

A thekillingscreens és a The HepCats által életrehívott ROLL'A'BILLY koncertsorozat ismét a Filterben [VII. Almássy u.1.] folytatódik; (k)arcos street rock'n'roll és rockabilly, ráadásul ezúttal a hardcore is képviselteti magát a SLIP és a Fateful Strike zenekarok jóvoltából...
 
Találkoz(z)unk október első csütörtökén (október 1.) este nyolckor, 5 percre a Blaha Lujza tértől! Pontos kezdés!!!

Mai kliprovatunk inkább egy kedves kérésének – egészen pontosan kettőnek –  tesz eleget, mintsem a mi ízlésünknek.

A Jeff Scott Soto (Talisman), Erik Martensson (Eclipse) és Robert Sall (Work of Art) által létrehozott – igen béna nevű – W.E.T. egy új projekt és máris itt is az első klip a lemezhez, a One Love című dalhoz. Bár nem szeressük ezt a fajta metált, szódával még elmegy.

 

Megmondom őszintén a német Saidian Tokyo című feldolgozása még szódával sem igen megy le a torkomom, de ez legyen az én bajom. Aki a galoppozós trú metált szereti annak nyilván ez is bejön. 

A californiai Fu Manchu Signs Of Infinite Power című tizedik stúdióalbuma október 19-én fog megjelenni a Century Media gondozásában, a következő  dalokkal és az itt látható borítóval:

01. Bionic Astronautics
02. Steel.Beast.Defeated
03. Against the Ground
04. Webfoot Witch Hat
05. El Busta
06. Signs of Infinite Power
07. Eyes x 10
08. Gargantuan March
09. Take It Away
10. One Step Too Far  

A lemezt nyitó  Bionic Astronautics pedig meghallgatható a Noise Creep weboldalán. 

Amikor először végighallgattam a Matthew Bellamy vezette Muse ötödik nagylemezét azt gondoltam, hogy itt egy lemez, amit hülyére fikázhatok, és az milyen jó lesz, mert sűrűn ilyet úgyse teszek. Aztán arra jutottam, hogy ha annak idején az Absolution-t rongyosra hallgattam, akkor tőlem is megérdemelnek még egy esélyt, hogy mégse első blikkre született kritika álljon itt a The Resistance-ról.

Hiába tarolt nálam az Absolution a Black Holes And Revelations steril világát valahogy nem bírtam megszokni. Bellamy sokkal kreatívabb annál, hogy leragadjon az Absolution rockosabb, néhol metálosabb világánál, és én azt vártam tőle, hogy mégis így lesz. Nem lett. A The Resistence-szel kapcsolatban ugyanezt már nyilván nem is lehetett elvárni az együttestől, így ha azt nézem ez az album egyfajta logikus következő lépés a zenekartól. 

UPDATE 2009.09.23.:
Örömmel értesítünk mindenki, hogy megkerült a gitáros! Indulhat az amerikai turné. Természetesen hülyeség, egy nagy hoax volt az egész. (Érdekes fogásokkal próbálkoznak manapság egyesek, hogy egy-egy lemezmegjelenés kapcsán minél nagyobb hűhót csapjanak maguk körül... és ehhez még mi is asszisztálunk).

A Five Finger Death Punch új lemezét, amely a War Is The Answer címmel a napokban jelent meg éppen most tanulmányozom, hogy a kritika mielőbb kikerüljön oldalunkra azonban, most mégsem ennek kapcsán ejtünk szót róluk. A zenekar honlapján közzétettek egy felhívást, miszerint Báthory Zoltán gitáros – aki ugye magyar - a Las Vegas-i koncertjük után eltűnt és azóta semmit nem tudnak róla, elérhetetlen. Mindenkit kérnek, hogy ha esetleg valahol felbukkanna a zenész, akkor értesítsék őket az ffdp [kukac]prospectpk.com címen. Állítólag az énekes myspace oldalára az eltűnés óta beléptek, úgyhogy az ügy komolyságát ítélje meg mindenki maga. Reméljük nem komoly a dolog.
 

A brit Paradise Lost hosszú utat tett meg az 1997-es One Second óta. Az volt az első lemezük, amely kicsit elrugaszkodott a zenekar lényegi hangzásától és bár telis-tele volt igazán jó dalokkal a Draconian Times sikerét már nem érte el, és később a zenekar a elektronikusabb hangzások felé vette az irányt bízva, a mainstream által nyújtott lehetőségekben.

Ez a közeg azonban nem fogadta be az együttest, a rajongók zöme pedig szépen lassan elfordult az bandától. A zenekar is érezhette ezt és ha nem is mindig tudatosan, de pár lemezzel (Believe In Nothing, Symbol Of Life, Paradise Lost) szépen lassan, fokozatosan  visszafelé terelte magát arra az ösvényre, melyről a kilencvenes évek közepén letért. A 2007-ben megjelent In Requiem (Rock STATION kritika: A tizenegyedik menet : Paradise Lost - In Requiem) pedig már egyértelműen azon mezsgyén készült, mely a zenekart igazi sikereinek korszakában jellemezte.