John Bush az Anthrax énekese egy isten. Hogy egy Armored Saint lemezkritika miért kezdődik így az nagyon egyszerű. A későn jöttek – jelen esetben közéjük tartozom én is – előbb ismerték meg John Bush nevét az Anthrax énekeseként, mint az 1992-ben feloszlott Armored Saint vokalistájaként, ahol egyébként már hírnevet szerzett magának. A 80-as évek elején alakult csapat olyan power metál alapműveket tett le az asztalra, mint a March Of The Saint vagy a Delirius Nomad, de messze az egyik legalulértékeltebb csapat voltak abban az időben, bele is fáradtak rendesen.

Az ezredforduló  elején ismét visszatértek a Revelation című lemezzel, aztán megint nagy lett a csönd. Miután John Bush kurtán-furcsán előbb ki-, aztán újra bekerült az Anthrax-be gondolom volt ideje a banda másik oszlopos tagjával a basszer Joey Vera-val (Fates Warning) azon elmélkedni, hogy legyen-e újabb, a sorban hatodik Armored Saint lemez.

Nos lett, és a mai borzalmas lemezeladási viszonyokat jól szemlélteti, hogy bár sosem voltak egy sztárolt csapat a La Raza-ból a tengerentúlon a megjelenés utáni héten mindössze 2000 darabot adtak el, de náluk sokkal, de sokkal sikeresebb csapatok is alulról karcolják a húszezres eladást. Gyanítom a La Raza sem fog megélhetést biztosítani az uraknak úgyhogy nem csodálkoznék, ha a következő Armored Saint lemezre megint egy évtizedet kellene várni.

Pedig jó lemez a La Raza, annak ellenére is, hogy megítélésem szerint több karcosabb téma azért elfért volna az albumon. Mondjuk a nyitány minden igényt kielégít, hiszen a Loose Cannon, Head On, Left Hook From Right Field hármasa igen combosra sikerült. Nekem különösen a Head On döngölő riffjei és óriási refrénje ül bele hamar a fülbe. Az ezt követő Get Off The Fance retros, középtempós témái is jól esnek a fülnek. A Chilled aztán már jóval borultabb és egyben elszállósabb témákat hoz és csak a dal utolsó harmada hoz erősebb dolgokat. A címadó újból retro power a jobbik fajtából, amiben Bush ismét kiereszti hangját. Az ezt követő akusztikusan induló, később emlékezetes dallamokat hozó Black Feet megint gyöngyszem a Phil Sandoval és Jeff Duncan gitárosok nagyszerű játékával, de itt a Gonzo Sandoval - Joey Vera ritmusszekció is átlagon felül teljesít. A Little Monkey azonnal ható gyorsabb dal, ami a lemez egyik legjobbja a különleges gitártémával együtt. A Blues egy könnyedebb, kissé ismerős témával operál, míg a lemezt záró eleinte funkysan pulzáló Bandit County később keményebb témákat is hoz.

Kellemes hallgatni való  a La Raza, de a világot már nem fogja megváltani, de az világosan le is jön, hogy ez nem is célja. Öt kiváló muzsikus örömzenélése ez, többet várni felesleges. Jó dalokból így sincs hiány, de csak John Bush miatt adok négyest.