Amikor a Deftones 2006-ban kiadta a Saturday Night Wrist albumát, úgy tűnt, hogy végre stabilizálódik a banda, az énekes Chino Moreno is hanyagolta a Team Sleep nevű project bandáját, és meglepően kiegyensúlyozott zenekar benyomását kelltették. 2008-ban aztán a basszusgitáros Chi Cheng autóbalesetet szenvedett, és azóta is kómában van. Ezek után talán a legtöbb rajongó már lemondott arról, hogy valaha is új hangzóanyagot halljon a Deftones-tól, már csak azért is, mert sohasem a sztahanovizmusáról voltak híresek a sacramento-i rockerek, így egyértelműen a meglepetés kategóriába esett a Diamond Eyes megjelenése, ráadásul a pozitív meglepetések közé.
Chi Chenget Sergio Vega pótolja a lemezen, aki a Quicksand-ben nyúzta anno a négyhúrost, ez pedig elég jó ajánlólevél, ráadásul hasonló stílusban is penget, mint szegény Chi. Hála a zenekar nem esett abba a hibába, hogy egy látványosan önsajnáltató, amolyan megemlékezés lemezt dobjon piacra, ehelyett egy igazi, velejéig Deftones albumot kapunk, amit lényegében úgy lehet jellemezni, mint ahogy a 2000-es évek eleje, közepén minden nu metal banda beharangozta a következő lemezét: a zúzós részek még súlyosabbak lettek, mindemellett a dallamokra nagyobb figyelem fordítódott. Legalábbis a Saturday Night Wrist-hez képest.
A Diamond Eyes egy nagyszerű keresztmetszete lehetne az eddigi Deftones albumoknak, megvannak benne az Around The Fur -érás súlyos riffekkel bolondított, dühös, sodró nóták, az olyan nyomott hangulatú témák, mint amilyenek a White Pony-n voltak hallhatóak, és azok a monumentális hangulatot hozó harmóniák, mint amik a 2003-as Deftones-et, és a Saturday Night Wrist-et is jellemezték. Az első csoportba tartozik mindenképp a nyitó, címadó Diamond Eyes, és az azt követő Royal, és CMND/CTRL, amik igazi őserővel szólalnak meg, de a klipes Rocket Skate is ide sorolható.
Elsősorban ezek azok a számok, amik a régivonalas Deftones rajongóknak szívbemarkolóak lehetnek, Chino előveszi az emóciós bomba üvöltéseit, ordibálásait, míg a gitárok is inkább a - pozitív értelembe vett- paraszt riffeket ontják magukból. Persze kapunk igazi elszállós, borult, vagy éppen emelkedett, lassabb dolgokat, így a Risk (hatalmas refrénje van), a 976-EVIL (talán itt van a legmázsásabb gitárhangzás, amolyan Pelican stílusú), a Sextape, a Beauty School, azoknak jöhet be akik a lebegősebb Deftones-t preferálják jobban, sőt az utóbbi kettő a Team Sleep szebb pillanatait is eszünkbe juttathatja.
A You’ve Seen The Butcher eszelős nyitó dallama, és a This Place Is Dead pedig az utóbbi két album hangulatát közelíti, ám mégis sajátos atmoszférát teremt. Ezekre hatványozottan lehet mondani, hogy nem a klisék egymásra pakolással, és az önismétléssel próbál hatást kelteni a banda.
A Diamond Eyes, mind a megjelenése, mind Chi balesete, és a lemez minősége miatt is talán eddig az év meglepetése. Ha nem is a legkiegyensúlyozottabb anyaguk ez, de mégis mindegyik szám szerethető valamiért, mindez úgy, hogy hiába dobálom most én is az „ez a szám tisztára olyan, mint ami az x, y albumon volt” szerű lózungokat. A Deftones egy igazi Deftones hangulatú albumot csinált, és valószínűleg már nem is fognak más milyet, de az ő esetükben nem is kell, hiszen egy olyan markáns, összetéveszthetetlen zenei identitással bírnak, amivel már beírták magukat a rock történelembe. A Diamond Eyes azoknak, akik eddig is szerették a Deftones-t nem fog csalódást okozni, akik meg eddig sem szerették, azokat meg se próbálom győzni arról, hogy egy nagyon király albumról van szó. Pedig De!
Az album most teljes egészében meghallgatható itt.
