A világ talán legnagyobb rockbandája 1999-ben jutott el hozzánk utoljára. Azt a koncertet sikerült kihagynom, az azt megelőző 1993-as MTK Stadionbeli koncertjüket pedig a másnap esedékes matek szigorlat miatt buktam be, így több mint egyértelmű volt, hogy a tegnapi koncert kötelező és kihagyhatatlan.

A csapat érkezését már tavaly várta mindenki, szinte nap nem múlt el, hogy valamit a média ne valószínűsített volna. Ha máskor nem hát a Sziget biztosan fellépnek, gondolta mindenki. Hát nem léptek fel. Most viszont a World Magnetic Tour 2010 keretében csak Budapestre ért a Metallica, a Livenation szervezéében.

A szabadtéri koncertekben egy dolgot nem szeretek – mint bárki más -, az pedig a lutri, hogy esni fog vagy sem. Nos az elmúlt napok nem sok jót valószínűsítettek és ez folyton eszembe juttatta a Guns N Roses 1992-es májusi koncertjét, amikor akkora felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy még a nadrágomból is csavartam a vizet. Nos hála az égnek az eső elmaradt, így aztán az a közel harmincötezer rajongó, aki eljött a Puskás Stadionba egy igazi élménnyel lehetett gazdagabb.

Közhely vagy sem, nem hálás dolog egy ilyen kaliberű koncerten előzenekarnak lenni. Egyrészt a közönség túlnyomó részét egyáltalán nem érdekli, hogy ki zenél a színpadon, ők egészen másért jöttek, másrészt a bemelegítésért felelős csapatok általában nem kapnak meg minden technikai támogatást, hogy egy élvezhető előadást produkálhassanak. Valahogy így járt a Matt Pike vezette los angelesi High On Fire is, akik Snakes For The Divine című új lemezüket mutatták be. A hangzás minősíthetetlenül trágya volt, a mögöttem állók meg is jegyezték, hogy a csapat tüntetéseken simán elmenne oszlató zenekarnak, de erről legkevésbé a kaliforniai trió tehetett. A hol széttorzított, hol alig hallható massza szerű zajból két dalt vettem ki: mindjárt a kezdő Frost Hammert, mely az új album egyik legmasszívabb, dala és a záró Snakes For The Divine, amelyik meg az egyik legjobb. Azt azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy hangzás ide, hangzás oda, a High On Fire nem stadionkoncertekre termett banda, ez a zene sokkal jobban működik egy tömött, füstös klubban, ráadásul azt gondolom elég kevesen is ismerik őket idehaza. 

Rövid átszerelés után a dán Volbeat érkezett a színpadra, akik Michael Poulsen énekes vezetésével elég szép sikereket értek el az elmúlt három évben. Ötödször jártak nálunk, igaz ez az öt fellépés is erre a három évre koncentrálódik, így lassan tényleg hazajárnak hozzánk. A Metallica énekes-gitárosa James Hetfield igazán nagy Volbeat rajongó, valószínűleg ennek köszönhetően is kerülhettek a Metallica elé, már nem először. Amilyen jól szólt legutóbb a Dieselben a Volbeat, annyira nem sikerült most eltalálni a beállítást. Poulsen hangja, hol erős volt, hol elhalkult és az amúgy lendületes, a gitár vastagságát sem nélkülöző dalok is elég karcsún szólaltak meg. A legnagyobb sikert a Sad Man's Tongue aratta, de a kötelező Volbeat slágereket igazából mind elővették a háromnegyed órás programban, amivel még emelkedettebb hangulatot is csinálhattak volna, ha a technika ördöge nem hátráltatja őket. 

Az átszerelés viszonylag rövidre sikerült, de a kezdés valahogy elhúzódott 1/4 10-ig, addig is a közönség lelátón ülő része hullámzással szórakoztatta magát, míg aztán felcsendült a várva várt Ennio Morricone dal, A Jó, A Rossz és a Csúf betétdalaként híressé vált Ecstasy Of Gold, mely alatt a két kisebb és egy  tömbháznyi nagyságú kivetítőn a film azon részlete ment, amikor Eli Wallach (a Csúf) a sad hill-i temetőben keresi a konföderáció aranyát. Az emlékezetes intro után, még emlékezetesebb nyitányt kaptunk, mert az elmúlt hetek koncertprogramjaival ellentétben igazi oldszkúl klasszikusokkal nyitott a csapat, hiszen a Creeping Death, For Whom The Bell Tolls, Through The Never,  Harvester Of Sorrow, Fade To Black mindennek mondható csak gyengének nem. Hetfield jól kommunikált a közönséggel, itták a szavait, Lars Ulrich dobos és Robert Truijllo basszer igazi showmanek, míg Kirk Hammett gitáros csak tette a dolgát. A közönség értékelte is a dalokat és az erőfeszítéseket, igaz utána azért, megkaptuk a 2008-as Death Magnetic három dalát - That Was Just Your Life, The End Of The Line, The Day That Never Comes – amik ugyan nem rossz dalok, de már hosszuknál fogva és így egyben játszva egy kissé leültették a hangulatot. 

Ezt követően a Sad But True felrázott újból mindenkit, így az ismét az új albumról eljátszott Cyanide már nem okozott csalódást, pláne úgy, hogy utána olyan klasszikusok következtek, mint a géppuskaropogással és némi pirotecnikával és tűzijátékkal megspékelt One vagy a Blackened. A kötelező Nothing Else Matters-t tőlem simán kihagyhatták volna, ellenben a Master Of Puppets és a rendes programot záró Enter Sandman igazi élmény volt.  A ráadásban három korai dal hangzott el a Garage Days-en lévő Diamond Head feldogozás Helpless és a banda Kill'em All című eslő albumáról a Motorbreath és zárásként az egyik legnagyobb Metallica klasszikus a Seek And Destroy.

Lehet persze hibapontokat találni, hogy minek kellett hangszeres szólókat közbeiktatni, hogy Hammett és Ulrich néha belehibázott, hogy a hangzás sem volt mindenhol tökéletes – mondjuk ez előzenekarokénál fényévekkel jobb volt -, de ez az este így is tökéletes volt, aminek eredményeként a közönség egy emberként tapsolt a végén és a csapat hosszú percekig pengetőket és dobverőket osztott a közönségnek és még Lars Ulrich is megígérte, hogy a következő magyarországi koncertre nem kell tizenegy évet várni.       
 

A setlist:

Creeping Death
For Whom The Bell Tolls
Through The Never
Harvester Of Sorrow
Fade To Black
That Was Just Your Life
The End Of The Line
The Day That Never Comes
Sad But True
Cyanide
One
Master Of Puppets
Blackened
Nothing Else Matters
Enter Sandman
- - - - - - - -
Helpless
Motorbreath
Seek and Destroy 
 

Fotók: Réti Zsolt