A mi vuvuzelánk!

A tavalyi Hegyalján kb. minden negyedórában üvöltötte a bortól bódult emberek közül a fesztivál reklám szlogent: BÍRJÁTOK? Jópofa, meg vicces dolog, de a negyedik napnál bizony kinyílik a bicska az ember zsebében, ha meghallja az ember. Idén sem maradtunk ki kollektív, viccesnek szánt, ám sokkal inkább szánalomra méltó kollektív faszságból, és ez hála nem a Bikicsunáj szó ordibálása volt (azért elvétve ezzel is találkozhattunk). A negyedik, záró napra ugyanis szinte megduplázódott a fesztivál létszám, és úgy látszik a friss érkezőket is magával ragadta a kis színes gumikalapácsok bűvölete.

A Hegyalja vuvuzelájával sétáló ifjak

Így született meg a Hegyalja vuvuzelája, ami kisebb, csúnyább, halkabb, élesebb hangja van, de legalább a miénk, így szinte egésznap ezt a csipogó hangot hallgathatta az ember, amolyan hangulat aláfestő zajként. Köszönet érte minden dilettánsnak.

No azért voltak koncertek ezen a napon is, nem is akármilyenek. Most is a Jim Beam volt a magyar zenei kultúra bölcsője, ahol 18 órakkor az Óriás kezdett. Nem volt túl nagy tömeg, de így is nagyon hangulatos hangversenyt csinált a trió, kiegészülve az Isten Háta Mögött dobos Lacikával, aki itt szintizett. Voltak kimaradhatatlan dalok, ha túloznék, mondhatnám slágerek, mint a Fát Dönteni, a friss klippes nóta: Az Egyikben Ott,Szájon Át, Nem Szól, meg Ganxta Zolee féle Rossz Vér smooth jazz-es verziója IHM Palika vendég rappelésével.
 

Este nagy dilemma volt, hogy a Funeral For A Friend nosztalgia ébresztő screamo, metalcore buliját, vagy az egyik legjobb, hanem a legjobb magyar zenekart a Turbo-t nézzem meg. Végül döntetlen lett az eredmény, úgy, hogy a walesi brigád vezetett, elvégre mégis csak első bulijuk Magyarországon, ráadásul a gitárosuknak ez volt az utolsó koncertje a zenekarban, meg azért mégis csak egy olyan bandáról beszélünk, akik már 2001-2002-ben olyan zenét csináltak olyan imázzsal, ami jó négy, öt év múlva lett igazán divat.

A koncert nagyon energetikus volt, habár nem voltak valami sokan ahhoz képest, hogy mennyire megugrott erre a napra a látogatottság. Elbúcsúztatták Darren-t a gitárost is, és nyomták nagy erővel egy szép lassan lecsengő korszak stílusgyakorlatait, és emiatt kicsit monotonná vált a koncert, bár mondjuk azzal nem lehet megvádolni a FFAF-et, hogy túlzásba vinné a komlexitást. Mindenesetre így elcsíphettem a Turbotól a Heavyweight Promises-t, vagy a Shine On-t.
Uccsó napi kifáradás

Az Isten Háta Mögött koncertjére már elég rendesen összegyűltünk, és egy remek kis táncos, énekes mulatság keveredett ki belőle. Jósolni Bélbőllel nyitottak, és leginkább a legutóbbi, A Kényelmetlen Lemezről voltak dalok ( a VHK átirat Aláírhatatlan Történelem, És), a Rosenkrautz Kémiai Mennyegzőjéről csak a Közelítő- Távolító volt. Egy IHM koncertnek az a nagy hátulütője egy fesztiválon, hogy ha negyven perc körüli idő jut nekik, akkor lényegében megtehetnék, hogy négy, öt számukat játszák el, pl. ha lett volna Mária Dala (mert az jó lett volna), alaphangon lement volna a műsoridő negyede. Mindenesetre jó koncert volt, bár kicsit visszasírom azokat az időket, amikor négy, öt éve még a Pepsi színpadon délutáni időben borzolták fel a bámészkodók idegeit.

Amire belekezdett Ákos mindenki a Hegy Színpadhoz sereglett, én viszont nem hiszek Ákosban, ezért a Maláta Bárban maradva megnéztük a Honey Beast koncertjét. Sablon funkys, alteros rock zene két női énekessel, és a 90-es évek végi, 2000-es évek elei alternatív életérzéssel, amibe azért még bőven belefért egy-két mosoly. Az Ákos koncert végéről meginduló tömeg még éppen elkaphatta, ahogy a Rage Against The Machine Killing In The Name-jét küldi a zenekar (meglepően jól), és így az utolsó két számot szinte telt házzal hozta le a Honey Beast.
 

Azon már nem is agonizálunk, hogy nem mentünk Ossianra, mert állítólag Paksi Endre józan volt, így pedig elég kevés örömet szerezhetett volna nekünk, az Epica érfelvágása meg amúgy is hidegen hagyott, de azért azt kívülről is lehetett látni, hogy ezzel kevesen voltunk így.
 

Zárszóként elmondható, hogy az idei Hegyalja egy nagyon ütős fesztiválra sikeredett, és nem az a falusi búcsúszerű, kötelező megjelenést kívánó nép ünnepély lett, mint amit az elmúlt években megszokhattunk. Az viszont baj, hogy ezt már csak folyamatos jegy, illetve italár emeléssel lehet elérni.