Megjelent az új Stone Sour album, Audio Secrecy címmel. Talán nem mindenki tudja, de a Slipknot énekese, Corey Taylor eredetileg ebben a formációban kezdte pályafutását, még 1992-ben, hogy aztán 2010-ben a csúcsra érjen velük. Részletek a folytatásban.
Talán kicsit elhamarkodottnak tűnhet a bevezetésben tett kijelentés, úgyhogy módosítanám annyival, hogy: egyelőre a csúcsra érjenek. Az előző albumuk is kiváló volt, de annak nagyjából pont mostanra érett be a gyümölcse, amit már csak meg kellett koronázni egy új hanganyaggal.
Tulajdonképpen egy intro az első, címadó szám. Zongora, baljós hangulat, remekül elővezeti nekünk a lemezt. Tökéletesen egybefolyik a tényleges első számmal, a Mission Statement-el. Horzsolós, jellemző Stone Sour szám ez utóbbi. Már szembetűnő ennek a bridge/refrén részében is (később ez csak még inkább nyilvánvaló válik), hogy ugyan Corey Taylor eddig is kiválóan énekelt, de ezen az albumon szerintem minden eddigi teljesítményét felülmúlja. Magasan volt a léc. Napjaink egyik legtehetségesebb rock énekese, ez biztos. A Digital (Did You Tell) a gyors számok közül talán a legjobb lett. Lendületes, van benne erő rendesen, a dobot (és az éneket, persze) külön kiemelném. Igazi gitárszóló nincs a számban, Jim Root gitáros lényegében az alapriffet játssza különböző variációkban. A Say You’ll Haunt Me-vel bajban vagyok. Ezt ismertem meg először az albumról (a Mission Statement-ről lemaradtam), még a klip megjelenésekor, és nem tetszett. Aggódtam is, hogy ugyanígy nem tetszik majd az album sem, de szerencsére ez a félelmem alaptalan volt. Viszont ezzel a dallal továbbra sem vagyunk jóban, gyors számnak kevés, lassú számnak sok, meglehetősen elcsépelt megoldások vannak benne, egyáltalán, semmi izgalmas. A refrénje még csak-csak, de a verse és a bridge elég nagy mellényúlás lett.
A Dying kapcsán kezd kirajzolódni, ami eddig is valószínűsíthető volt: meglehetősen érzelgős album lett. Néhol egyenesen Nickelback-hez közelítő érzelgősség ez, de valahogy azért az utolsó pillanatban még pont ott van az a riff, az az ütem, az a hörgés, az a dob és az a szóló, ami megmenti őket a Class Fm-től. Én magam szeretem az ilyet, nekem tetszik, de megértem, hogyha egy elvakult hardcore arcnak ez már sok. Illetve kevés. Ez a szám is meglehetősen gyengéd. Mindenesetre a Slipknottól végérvényesen eltávolodott.
A Let’s be Honest és az Unfinished klasszikus SS nóták, az utóbbi refrénjében, amikor Corey elüvölti, hogy „No matter what I do, I’ll never get away from you/ WE’RE NOT FINISHED”, az az egyik legdurvább pillanat a végighallgatás alatt.
A Hesitate a legslágeresebb, legszerelmesebb dal, az egyik legjobb is egyúttal. A szöveg keretes szerkezete (magyar szak) nagyon jól ki lett találva, jól áll ez az egész a bandának. A Nylon 6 6 is kemény virgázás, remek a számok sorrendje. Egy ilyen lassú szám után egy ilyen kemény darabot kell betenni. A The Bitter End is hasonló ehhez.
A Miracles és a Pieces hasonló számok, az előbbiben meglehetősen furcsa és szomorú gitárjáték, borús hangulat, az utóbbi folytatása neki, kicsit több torzított gitárral, kicsit több élettel. Kellemes alkotások egyébként.
Az Imperfect egyszálgitáros ballada, a Thredbare pedig kiváló zárása az albumnak, a maga elhalkulós, kőkemény refrénjével, ami egy kissé nehézkes kezdés után csak kibontakozik a végére.
Nagyon jó album lett, az egyik legjobb azok közül, amit az utóbbi időkben hallottam. Csak azért nem ötös, mert a Say You’ll Haunt Me lett az első klipes szám.
Itt meghallgatható.
