Kevés lemez van – talán még az új Monster Magnet -, amit annyira vártam idén, mint a Michael Amott gitáros-isten által 1993-ban életre hívott Spiritual Beggars új lemezét. Amott amolyan projektként hozta össze a bandát, melyben a negyedik Ad Astra című lemezig Christian "Spice" Sjöstrand, utána pedig a jelenleg Grand Magus nevű zenekarával szép sikereket elérő Janne "JB" Christoffersson énekelt. 2005 óta viszont nagy csönd telepedett a Spiritual Beggars-ra, hiszen Amott inkább az Arch Enemy-vel készített lemezeket és turnézott szerte-széjjel a világban.
Amikor tavasszal bejelentették, hogy lesz új Spritual Beggars lemez, azt gondoltam ez lesz az idei év egyik legnagyobb rockzenei durranása, de aztán én is úgy jártam, mint az Arany János versben az éji bogár, amelyik nekimegy a falnak: nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Mert sajnos a Return To Zero finoman fogalmazva sem azt a zenei színvonalat és irányt viszi tovább, mint öt évvel ezelőtt kiadott elődje a zseniális Demons.
JB a Grand Magus mellett az új SB lemezen nem tudta vagy nem is akarta ellátni az énekesi feladatokat, így a választás a görögsvéd Apollo Papathanasio-ra esett, aki leginkább a Firewind soraiból lehet ismerős, és inkább csak azóta, hogy a görög csapat gitárosa Gus G. jelenleg Ozzy bátyó mellett zenél. Nos ez az Apollo nem isten. Illetve ez így nem is teljesen igaz, mert hangi adottságait tekintve rendben van itten minden. Ami viszont baj, az az, hogy nem ő az a hang aki ide kellene. Kellemes, a klasszikus heavy metál (pl. Dio) nagyjaira emlékeztető orgánum, de semmi igazán öblös, igazán érces tónus. A Spiritual Beggars viszont a 70-es, 80-as évek ősrockjából táplálkozik, most talán túlságosan is langyosan, Per Wiberg hammondjával vastagon megkenve.
De van itt más gond is, ami egyértelműen a dalszerzés terén merül fel, ebben pedig mindenképpen Michael Amott a ludas. Az rendben van, hogy nem akarta mondjuk a Demons által kijelölt markánsabb zenei világot – talán a lemezcím is elárulja – tovább vinni, még az is rendben van, ha úgy gondolta, hogy az általa nagyra tartott MSG és Scorpions adja most az ihletet nagy részét, csakhogy ez nem igazán bontakozik ki jó dalokban.
Spiritual Beggars – A New Dawn Rising
Már a minimál intro utáni Lost In Yesterdays is középtempós lötyögés, igaz az azt követő Star Born legalább lendületes és bár kicsit szirupos, de jó kis refrénnel bír. A The Chaos Of Rebirth-ben végre van mélység, itt viszont az énektémák sikerültek hatástalanra, mondjuk a dal utolsó része azért igencsak rendben van. A We Are Free a középtempós döngölésen kívül is igen sablonos témákból építkezik. A Spirit Of The Wind kellően elszállós, de folyton azt várja az ember, hogy beindul, de aztán mégsem. Az ezt követő Coming Home kis túlzással olyan, mintha a Lord írta volna, színtiszta dallamos hard rock. A Concrete Horizon-nal eljön a 70-es, 80-as évek MSG, Scorpions utánérzése, viszont ez így is jó nóta. Sőt mintha most indulna buli, mert az A New Dawn Rising is egy kifejezetten húzós dal, csakúgy mint az azt követő Believe In Me, aminek a vezető riffje ugyan ismerős valahonnan, de jó ki hammond-orgia sül ki az egészből. A Dead Weight lassú középtempója megtöri a lendületet, amelyet a The Road Less Travelled zongorás lírája sem hoz vissza. Zárásnak pedig egy Uriah Heep feldolgozás jön Time To Live címmel, ami elronthatatlan.
Nem tipikus Spiritual Beggars lemez a Return To Zero és biztos vagyok benne, hogy megosztja majd a rajongókat. Nekem hiányzik belőle a dög, az élet és emlékezetes dalok sem születtek most. Ebben a stílusban sok lemez jött/jön ki idén és szomorúan, de azt kell mondjam a Spiritual Beggars a Return To Zero-val nem lesz az élmezőnyben.
