Csiribí-csiribá: Dimmu Borgir - Abrahadabra

2010. szeptember 30. - sunthatneversets

Mit érdemel az a norvég banda amelyik egy Izlandon található vulkanikus hegység nevét adja sajátjának? Lehet, hogy mindent. A Dimmu Borgir az elmúlt évek során szépen lassan a metálzene első ligájába verekedte magát, amit én magam nem értek, de ez nem is számít. Norvég létükre mi mást játszhatnának, mint black metált. A kezdetben inkább atmoszférikus jelzővel illetett muzsika mára szimfonikussá változott és hát értelmiségi rocker ember kű blackben nem utazik, annak szimfonikus kell.

Valójában az ICS Vortex kiválásával basszusgitáros (ő felelt a tiszta énekért is) nélkül maradt csapat jelenleg a Shagrath (Stian Thoresen) – ének, Silenoz (Sven Atle Kopperud) – gitár, Galder (Tom Rune Andersen Orre) – gitár felállásban zenél és élőben, valamint a stúdióban a többi hangszer tekintetében session zenészeket alkalmaznak.

Ezekkel a szimfónikus dolgokkal vigyázni kell kérem szépen, mert a sokszor művészinek gondolt ötletek és megvalósítások gyakran csúsznak át a kőkemény gagyi kategóriájába. Dimmu-ékat talán ez a veszély még nem fenyegeti, de nagyon vékony a mezsgye.

Shagrath jó black-metál fontemberhez (szándékosan nem énekest írtam) méltón károg és vartyog – mondjuk a kaján morgásai abszolút viccszámba mennek - és a Silenoz, valamint Galder is megbízhatóan hozza a műfaji sajátosságokat. Mindjárt a kettes Born Treacherous-ban olyan sebességgel riffelnek, mintha megboldogult citerás nagyapám kezébe egy kokaincsík felszippantása után gitárt adnának; de a session dobos Daray is 18 ezres fordulaton pörög.

 



Nos ez hosszútávon elég fárasztó lehet (az is), és norvég barátaink is úgy gondolták egy kis zongorás melankólia azért elfér itt. A hármas Gateway igaz, hogy lerágott csont mű-nagyzenekari témát hoz, mégis van valami misztikus hangulata az egésznek. A Chess With The Abyss megint úgy kezdődik, mintha sietnének valahová és valahogy ez végig így is marad. A zenekar nevét viselő Dimmu Borgir aztán nagyon fagyos hangulatban megy le, szinte ráfagy az ember csontjára a hús és még egy nagyon jó szólót is kapunk benne. A Ritualist nagyívű dallamokkal próbálkozik, de a tempó később itt is felpörög, viszont dögös riffeket is tudnak hozni a nagy kapkodás közepette. Hasonlót kapunk a The Demiurge Molecule és az A Jewel Traced Through Coal című dalokban, ahol azért már kissé fárasztó tud lenni Shagrath monoton károgása és a géppuskatempójú lábdob-gitár párbaj. A Renewal nyugodtabb tempóban szalad le csak sajnos elég unalmas, míg a záró Endings And Continuations a megszokott dolgokat hozza, talán több dallamfoszlánnyal és jóval több súllyal, mint az ezt megelőző dalokban.

Azt gondolom elég találó címet adott kilencedik lemezének a Dimmu Borgir. Egy kis szemfényvesztéssel valóban többnek látszhat az Abrahadabra annál ami. Akit sikerül elvarázsolni annak ez az album az év lemeze, de akin nem fog a csiribí-csiribá az ezt az igencsak egy síkon mozgó produkciót biztosan nem veszi be.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr162333140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

irasalgor · http://irasalgor.blog.hu/ 2010.11.25. 20:02:48

Nos, én mint szimfo rajongó nekem bejött az anyag :D...főként az Endings And Continuations, bár abban egyetértek h néhány filleresebb darab azért akadt az albumon
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum