RockStation

Csak egyszerűen: jó metalcore - All That Remains: For We Are Many (2010)

2010. november 10. - Norbert K

Októberben megjelent a hazánkban kevéssé ismert, a gyengébbik nem képviseletéből is egyet a tagjai között tudó, bostoni All That Remains új albuma. Folytatás után néhány keresetlen gondolat ezzel kapcsolatosan.

A rövidebbik verzió az, hogy az album jó lett, tessék meghallgatni.

A hosszabbik verzió is úgy kezdődik, hogy az album jó lett. Valahogy mostanság úgy dobta a gép, a megjelenő lemezek és a szabad akarat kombinációját összekeverve, hogy viszonylag sokat írtam a massachusettsi banda „műfajában”. Így tehát akaratlanul is viszonyítok a konkurenciához, és saját maguk korábbi munkásságához egyaránt. A végeredmény mindkét irányból nézve ígéretes lett. Lehet, hogy furcsa dolog ezt egy rockzenei blog szerkesztőjének a tollából olvasni, ugyanakkor ordas nagy közhely is egyben, de a zene lényege mégiscsak a dallam. Lenne valahol. Úgy gondolom, hogy még a legkeményebb acélszívben is ott él az igény arra, hogy valamiféle magával ragadó dallamot fedezzen fel kedvenc zenekara legnagyobb horzsolása közepette is. Ha mást nem, legalább esetenként. És ez az, amiben az All That Remains nagyon jó. Ezen a lemezen különösen jól sikerült eltalálni az arányt a virgázás, hörgés, éneklés között. Nem megy el egyik irányban sem, mindegyikből tudatosan és ízlésesen adagoltak, közben pedig, egy koherens egész, amit kapunk. Minden pillanatban megőrizve saját magukat.
Egy hátránya persze van ennek az egésznek, mégpedig az, hogy a 12. szám végére (nagyjából 40 perc) kicsit belefárad az ember a dallamos metálba. Ennek ellenére mégsem sikerült megunnom, kisebb szünet után nyugodtan újra hallgatható.

Alapvetően ugyanarra a sémára épül mindegyik szám, hörgősebb (néhol már blackmetálos hangvétellel) és éneklősebb részek váltakozása, hajletépős riffekkel és szólókkal váltogatva. Valahogyan mégis más tud lenni egyik szám a másiktól, bevallom, néha én sem értem, hogyan, de mégis. Néha elég ehhez annyi, hogy a gitár eljátssza ugyanazt a dallamot fél hanggal feljebb/terc különbséggel, az énekes Phil Labonte váratlanul átvált hörgésbe, a dobos beleüt még két cint ott, ahol nem várjuk, de tényleg működik. Pl. lett egy abszolút kedvenc számom (Wont Go Quietly). Valószínűleg a gitár-intro és a refrén dallama, ami miatt így érzem. Mindenesetre ez többet nyújt számomra, mint a többi, tehát itt az élő példa, hogy adott recept alapján is lehet más és más számokat feltenni a lemezre.


A torzítással egyébként nem spóroltak a fiúk/hölgy (bár az utóbbi a basszusgitárért felelős), két számban jegyeztem meg, hogy hallottam tiszta gitárt: Faithless-ben egy rövid kiállás erejéig volt az egyik eset. A záró számban, az album balladájában (The Waiting One) pedig egy metál balladának megfelelően van clean gitár.

Lírai(bb) hangvételű még a klippes Hold On, a Last Time, de itt azért fejrázás közepette érzelgősködünk.
Igazi arcleszedősek, a már nevükkel sokat sejtető Aggressive Opposition és Dead Wrong című számok (főleg az utóbbi), a többi szám pedig, csak egyszerűen: jó metalcore.

Érett, okos, tudatos lemez. Nem találták fel vele a spanyolviaszt persze, és ahogyan anno a Stone Sour esetében, itt is a legfőbb problémám a klippes szám kiválasztása. Gyávaságnak érzem, lefekvés a zeneipar kíméletlen hiéna-állkapcsa alá. Persze, soha nagyobb problémám ne legyen egy új lemezzel.
 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr832436976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum