Két éve tette tiszteletét nálunk először a Helmet, az A38-on. Nagy szívfájdalmam volt, hogy arra a koncertre nem tudtam elmenni, főleg annak tükrében, hogy Page Hamiltonék is elismerésüket fejezték ki azzal, hogy a Seeing Eye Doghoz kapcsolódó koncert kiadványukra is raktak fel a pesti buliról készült hanganyagból. Tehát kölcsönös lehetett az izgalom a hangverseny előtt, amelyet még inkább fokozott a hirtelen jött hóvihar, illetve a vasárnapi időpont, amely kettő konstellációja az álmoskönyvek szerint sem garantál embertömeget, egy ilyesfajta rendezvényen.
Ez valamelyest be is jött, hiszen amikor nem sokkal nyolc után belekezdett a Shapat Terror, még igen szellősek voltak a sorok a Dürer nagytermében, és kezdetben az összegyűltek is tisztes távolságból nézték az egri alakulat koncertjét. Egyébként találni sem lehetett volna jobb zenekart bemelegítésnek, mint Shapaték. Igazi stoneres, grungeos zenét tolnak, amelynek hatásai közt jól hallhatóan ott leledzik a Helmet munkássága is, tehát ennek fényében borítékolható volt, hogy egy jó koncert készíti elő a fő attrakciót.
A Shapat Terror programját az idén kiadott, Mentés Másként című albumuk adta, ami nálam 2010 legjobb magyar lemeze. 
Gyakorlatilag az egész korongot lenyomták, kiegészítve a Látomás Az Egész Világgal, végig nagyon fílingesen, és pontosan. A hangzás kifogástalan volt, és a koncert közepe táján már gyülekeztek az emberek, ekkor már be-bemozdult a hallgatóság is, és bebizonyosodott, hogy olyan számokkal, mint a Vágóhíd, a Hobbikert A Város Közepén, vagy a Hetedik Emelet simán elő lehet melegíteni egy Helmet koncertet, mégpedig igen magas fokon. Shapaték után gyors átszerelés, és negyed tízre már harckészen állt a színpadon a kultusz zenekar.
Előrebocsájtom: A Helmet nem egy, a külsőségekben túlzottan elmerülő banda. Page Hamilton nemes egyszerűséggel úgy lépett a színpadra, hogy lazán össze lehetett volna téveszteni egy tisztes kinézetű kertszomszéddal, aki ránézésre egy tipikus átlagember benyomását kelti. Egy sima póló, melegítő nadrág, és edző cipő volt a fellépő ruhája, ami majdnem hogy nevetségesnek tűnhetett azok számára, akik nem igazán ismerik a Helmet zenéjét. Amikor viszont a húrok közé csapnak, csak kapkodjuk a fejünket, hogy egy ilyen kiállás mögött, micsoda energia van, és az ember önkénytelenül is bólogatásra adja a fejét, amikor megdörrennek a hamisítatlan riffek. A Page Hamilton mellett ténykedő zenészekre sem lehetett panasz, igazán élvezettel nyomták, de azt tudni kell, hogy a 2004-es újraalakulás óta a frontember neve egyet jelent a Helmettel, köszönhetően többek közt a sűrű tagcseréknek, és, hogy Page úr is bevallottan egyszemélyes zenekarnak tekinti azt. 
Általában meg van a félsz, még egy ilyen kultikus banda esetében is, hogy agyonra nyomják a legfrissebb albumot, ami jelen esetben a Seeing Eye Dog, ám meglepetésemre egy igazán ütős, és a Helmet minden korszakát remekül reprezentáló buli kerekedett ki a koncertből. Azért az új lemezről is felcsendült két nóta a Welcome To Algiers, és a So Long személyében, és csak a kicsit amúgy is feledhető Monochrome dalai maradtak háttérben. A program gerincét egyébként a Meantime albuma adta (Ironhead, FBLA II, Turned Out, Give It), a Size Mattersről a See You Dead és a Throwing Punches képviseltette magát.
A dalok közt néha Page Hamilton igyekezett megismerkedni a magyar nyelvvel, és bőszen próbálgatta az „egészségedre” kifejezést, majd készségesen koccintgatott az első sorokban állókkal, hogy teljes legyen a kép, sörrel, ami még inkább eloszlatta bennünk azt a képet, hogy Page bármiféle sztárallűrrel rendelkezik. A számoknál ugyan nem szántották fel a színpadot, de egyfelől maga a zene megtette ezt, másfelől a széles terpesz, fejbólogatás bőven elegendő mozgás egy ilyen zenéhez. 
Olyan számok is felcsendültek még, mint az Aftertastees Crisis King, Birth Defect, vagy az Excatly What You Wanted, és a szépszámú közönség is lassan belemelegedett a koncertbe, és elég komoly tánc, pogó, headbangelés lett a koncert végére, azaz az első felvonás végére, amit a Milquetoast zárt.
A visszatérés ezek után várható volt, és persze ennek eleget is tettek Helmeték, és elhangzott még a Speechless, és az Unsung, majd mikor már azt hitte az ember, hogy ennyi volt, még egy visszatérés és persze jött a kimaradhatatlan In The Meantime, de még lehetett volna további folytatás is a közönség reakciói alapján, ám „csupán” ennyivel kellett beérnünk.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Helmet lezúzta ismét Magyarországot. Ráadásul mindezt úgy, hogy a megjátszósságnak, vagy a rutin buli hangulatnak a nyomát sem érezhettük, sőt, Page Hamiltont úgy ismerhettük meg, mint egy teljesen normális, közvetlen fazont, aki viszont olyan hangokat képes kicsalni a gitárjából, hogy leesik az ember álla. Egy szó, mint száz, hatalmas koncertet adott a Helmet, és ha minden héten lenne itt bulijuk, akkor sem lehetne megunni.
