Meglehetősen nagy vesszőfutáson esett és esik át Billy Corgan a 2000-es Smashing Pumpkinsos visszavonulás óta. Kezdődött egy rövid életű, mérsékelt sikereket elérő Zwan nevű formációval. Azután újraélesztette a bandát, és ugyan régebben is ő volt a zenekar mozgatórugója, de mára teljes mértékben egybeforrt a két név: szép lassan kialakult, hogy, az aktív, sikeres időszakból egyetlen tag sem maradt mellette. Ezek után az interneten keresztül válogatott zenésztársakat maga mellé, néha elájul koncerteken, egyestés, alkalmi formációkat hoz létre, francaiországi könyvesboltokban tart premiereket. Legújabban pedig, 44 számos lemezt jelentet meg (ingyenesen letölthető) dalonként, Teargarden By Kaleidyscope címmel, amit ő maga forradalminak nevez, és ezek szerint időről-időre egy-egy EP-be tömörít. Itt a második felvonás, a The Solstice Bare, amit, teljesen önkényesen kiragadva, átvilágítunk a következőkben.

Megjelenéséről már írtunk, de azért ideírom ismét a track-listet: The Fellowship, Freak, Tom Tom, Spangled, Cottonwood Symphony.

Félreértés ne essék, a kissé ironikus hangvétel ellenére szeretem Corgan úr munkásságát, de egyszerűen nem lehet nem megemlíteni az utóbbi idő visszásságait.
Ez a második csokor is ugyanannyira felemás lett, mint ahogyan az egész lemez tervezete. Az elképzelés nagyon szép, de jelen állás szerint nagyjából a következő olimpiára sem lesz teljes. Jellegzetes Smashing Pumpkins számok lettek az alkotások. A The Fellowship és a Tom Tom inkább a „gót”, szintetizátoros, utolsó két stúdióalbum vonalát képviseli, az utóbbi pedig, szerintem egyenesen az ötösfogat legjobbja. Ha az életmű egészét vizsgáljuk, erre tudnám azt mondani, hogy talán helye lehet a Best Of-on. (Ez a dal egyébként az egyestés Backwards Clock Society formáció koncertjén hangzott el élőben, még 2009-ben) A The Fellowship picit gyengébb, nem rossz szerzemény, de nincs benne semmi extra.

A Freak-et nekem Freak USA címmel sikerült beszereznem, és lehet, hogy ez csak egy elírás a Geek USA analógiájára, de érthető, ha igen, Freud a felszínre került. Valóban, ez a dal a korábbi, 90-es évek első felének időszakát idézi a zenekar életéből. Harapósabb a gitár (amit ugyan eléggé annulál a la lalalalala refrén), egyáltalán, jobban emlékeztet arra a sokkal hagyományosabb, kiabálós, keményebb,  és számomra sokkal kedvesebb rockzenére, amit a banda a Siamese Dream idején művelt.
A Spangled és a Cottonwood Symphony két lassú dal. Őszinte leszek: az előbbi számomra a katasztrofális és a borzalmas között van, valahol félúton. Szeretem az érzelgős zenét, na de azért van egy határa ennek is.
A Cottonwood Symphony ezzel szemben pedig, kifejezetten tetszett. Egyszálgitár, megkapó gitár –és énektémával, laza, kellemes hangulat, a tipikus példája a kevesebb néha több esetének. Nem minden idők balladája, de erre tekertem talán a legtöbbször vissza.

Nem lett ez az adag rossz, főleg, ha a terv egészében nézzük, 44 dalba belefér egy-két gyengébb eresztés is. Ha minden ötös adagban tartják a 2 egészen jó (Tom Tom, Freak), 1 teljesen korrekt (Cottonwood…), egy semmilyen (The Fellowship) és egy csapnivaló (Spangled) arányt, akkor elégedett leszek a végeredménnyel.