Megosztó folk metál: Dalriada – Ígéret

2011. február 24. - sunthatneversets

A folk-metál ma Magyarországon élég megosztó zenei műfaj. A soproni Dalriada előző  két lemezét (Arany-album, Szelek) volt szerencsém az oldalon elemezni. Nagyon jó lemez mindkettő, még ha én a Szelek címűt a mai napig jobbnak érzem, mondjuk annál meg a Jégbontó jobb. Ez nem jelenti azt, hogy a soproni csapat nem lépett lemezről lemezre előbbre, ennek valószínűleg bőven megfelelő bizonyítéka, hogy már a német AFM Records gondozásában jelent meg pár napja az Ígéret.

 

Ennek ellenére itt-ott megy a savazás, hogy ez a zenei stílus mennyire vállalhatatlan, és mennyire nem vehető komolyan, a népzene és legalább ennyire a metál meggyalázása. És itt álljunk meg egy szóra! Amellett, hogy a promófotó szőr-bőr ruhája valóban kicsit megmosolyogtató, most is meg kell állapítani, hogy sajnos mi magyarok egy rendkívül irigy népség vagyunk. Ezt az élet sok területén bizonyítottuk. Rockzenei területen erre jó példa, az Ektomorf esete: nem annak örültünk, hogy egy magyar csapat végre külföldi lehetőséghez jutott, hanem azon bánkódott mindenki, hogy miért egy olyan tufa, minden eredetiséget nélkülöző zenével, amit egykor egy Sepultura nevű együttes talált ki. Hogy nem találta fel a spanyol viaszt az Ektomorf, ott kint szart se érdekel. Jól csinálják, amit csinálnak? Jól. Van rá kereslet? Van. Ez az ami számít. 

És itt jön a képbe a Dalriada savazása is. Már megint egy magyar banda, aki egy olyan rockzenei stílussal tudott relatíve külföldi sikereket elérni, mely a rockzene egy alulbecsült irányzata. Baromi sokan hajlamosak a népzenét Dáridó By Lagzi Lajcsi szintre degradálni, holott a kettőnek köze nincs egymáshoz. Aki azt mondja, hogy a népzene csak úgy jó, ahogy azt ük-ük apáink és anyáink kitalálták, az gyakorlatilag mondja azt is, hogy nem kell egy fesztiválra világzenei színpad sem, mi a francnak azt olyas valakiknek a tolmácsolásában hallani, akik nem élték át azt a kort, nem rendelkeznek azokkal a zenei gyökerekkel, de ha sarkítani akarok, akkor minek egy dalt feldolgozni, ha úgyis az eredeti a legjobb, aztán meg sokszor mégse. Én legalább annyira örülnék, ha akár thrash, akár metalcore, akár bármi más stílusban valamelyik hazánk fiának külföldi sikerei lennének.

Mindettől függetlenül a Dalriada nem szorul rá a védelemre, mert attól még, hogy valakinek nem jött be eddig a folk-metál, annak az Ígéret hallatán se fog, de ettől még a soproni csapat köszöni jól el lesz. Már a múltkori Arany-album is több népzenei elemet tartalmazott, mint elődei, de az Ígéreten még jobban előtérbe kerül a népies hangzáselemekért felelős Fajkusz Banda. Nekem picit ez a ló túloldalának számít, jobban szeretem, ha népies zenei elemek inkább díszítésként tűnnek fel a zenében, mint például az Amorphis esetében. A Dalriada úgy gondolta nyilván, hogy tovább kell lépni és bukkannak fel itt olyan zenei elemek (hammond, harmonika szóló, Binder Laura hörgése, károgása), amik korábban nem igen voltak felfedezhetőek a zenéjükben, sőt a Leszek a Holdban a Korpiklaani-s Jonne finn éneke is kicsit furcsa, a humppa betét meg pláne. Kicsit tényleg az az ember érzése, hogy mintha lenne egy kis megfelelési kényszer a nyugati kiadó és piac irányába, de ennek ellentmond, hogy a lemez gyakorlatilag már kész volt az AFM felbukkanásának pillanatában,

 

 

Jó dal és pillanat persze van bőven. A klipes Hajdútánc még a női hörgés-károgás ellenére is bőven nyugati színvonal, az Igazi Tűz pedig Ficzek András gitáros/énekes nagy pillanatait hozza. A Hadak Útja hozza el a legjobb dalt a lemezen a maga pőrébb kivitelezésében, a Leszek A Csillag meg a legszebbet.

Sokszínűbb lett az Ígéret, mint elődjei, de talán ez a gyengéje is. A kevesebb több lett volna itt azt hiszem, noha azt látni kell, hogy valamilyen irányba szerettek volna mozdulni és bár az irány jó a kivitelezés erőssége most nem olyan meggyőző, mint korábban. Mindettől függetlenül ebben a műfajban ez egy erős lemez. Az hogy kinek tetszik és kinek nem, az már egyéni szocprobléma.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr122686655

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dellaratta 2011.02.24. 22:26:48

Egy objektív és egy szubjektív kérdéskörrel állnék elő. Komolyan érdekel a válasz, mert teljesen meg vagyok döbbenve a csapat sikerén. Az irigységről: jómagam is zenélgetek, de nem tartom egyelőre olyan jónak magam, hogy színpadon is megmutassam a talán nem is létező tehetségemet. Hiszitek vagy nem, nem vagyok irigy rájuk, hiszen nekem nem célom folkmetál zenekarban játszani, azzal befutni.

Az objektív kérdéseim:
A számomra nyilvánvaló stúdiós trükköket a megszólalás javításához ki hogyan ítéli meg? Itt két dologra gondolok főleg:
-a dob teljesen egyértelműen nem élő felvétel. Hogy triggerelt és pontosítgatott vagy programozott, azt nem tisztem eldönteni, de nálam már ezzel leírta magát egy csapat, vagy ha ezt szabad, akkor az autotune-os egynyári slágerek ellen sem lehet egy szavunk sem.

-És a másik: nem tudom, ki hallott élő felvételt, vagy volt esetleg a csapat koncertjén. Amennyiben igen, lehetségesnek tartja, hogy Laura énekhangja a stúdióban varázsütésre halálpontosan intonálva szólal meg? Én igen, az egyik erre szolgáló program neve Melodyne, de aki ilyet használ, az nálam szintén kiesett a lejátszóból.

És akkor jöjjön a szubjektív kérdés, kiindulva az eddigiekből: vajon milyen skálán nevezhetik a kritikusok a bandát tehetségesnek, a lemezt jónak? Én azzal bizonyítottnak látom a csapat egyes tagjainak tehetségtelenségét vagy igénytelenségét, hogy ilyen barbár stúdiós trükkökhöz kell folyamodniuk a végeredményért.

Mivel a zene nem matematika, leírom a szubjektív véleményemet is. Több, mint kétezer lemezt hallottam már a legkülönbözőbb hangszeres műfajokban, több száz nemzetközi koncertet volt szerencsém hallani, ezért úgy érzem, van már egy kis rálátásom a könnyűzenére.A magyar népzene és a rock-metal kitüntetett helyet foglalnak el a kedvenceim között, ezért nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogyha valaki ezekben a stílusokban érdemtelenül hírnevet, fellépéseket, erőforrásokat szerez más, jobb bandák kárára.A Dalriadát pedig ennek az iskolapéldájának tartom, mert egy dögunalmas, ötlettelen, rosszul szóló, amatőr módon kivitelezett produktummal arat sikereket. Ha hasonlítgatni akarnék, akkor ők a folkmetál Alhana zenekara. Pedig nem rossz az ötlet, hiszen a rockzene is a népzenében gyökerezik. Végszóként, ha már a könnyűzene és a magyar népzene házasításáról van szó: hallgassátok meg a Napra zenekart, aki bírja a jazzt, az Dresch Mihály munkásságával kerüljön kicsit közelebbi viszonyba, az autentikus megszólalás kedvelői pedig szerezzék be pl. a Csík zenekar anyagait. Ha ezek meghallgatása után valaki azt mondja, hogy ezzel egy ligában játszik a Dalriada, akkor feladom.

RaczUr 2011.02.25. 09:27:23

Objektív: a triggelerés megkönnyíti a keverést, emellett nincs mellette érvem, ahol felveszik ott viszont ez épp elég érv.
Szubjektív: A Naprát én is jobban csípem, éppen amiatt, hogy nem álltak rá ennyire a külsőségekre, és kevésbé hatásvadász.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum