Az elején leszögezem, hogy sosem voltam Children Of Bodom rajongó. Én mindig a Tankcsapda/Nirvana/(esetleg) Metallica pólósok közé tartoztam még az évezred hajnalán. A bakancs helyett tornacipőben jártam és a szegecsek helyett inkább a flanelinget preferáltam. Persze, azért mégis, mint rockzene párti, tudtam, mi az a Bodom. Igyekeztem hiányosságaim pótolni, de nyilván néhány napos internetes utánképzés nem pótolhatja a hosszú évek tapasztalatait. Fontos volt ezt megjegyeznem, mert hazánkban rendkívül népszerű az Alexi Laiho által vezetett finn zenekar és most én fogok írni az új lemezükről. Ami egyébként kellemes csalódás volt számomra.

A lemez megjelenése előtt olvashattuk, hogy Matt Hyde, a Slayer producere veszi majd szárnyai alá a készülő új albumot. Meg azt is, hogy sokkal riffközpontúbb és dallamosabb lesz, mint az előző Blooddrunk, amolyan 80-as évekbeli. Az előbbi (producer) érződik, az utóbbi meg igaz.
Meglehetősen változatos lett az album. Valóban, abszolút a gitárra épül. Ami feltűnő, hogy sok a billentyű, és okosan is használják, izgalmasabbá teszi a darálást. Átlagosan 4 perces szerzeményeket hallhatunk. A szöveg abszolút a deathmetal nyomdokain halad, elég sötét, elborult, ahogy azt már megszokhattuk. Nem sok boldogságot fedezhetünk fel a 9 szám alatt. Az egész egy rutinosan, jól összerakott anyag: Alexi pontosan tudja, hogy mi kell a népnek, de legalább érződik, hogy örömmel csinálják ezt. És akkor részletesebben a számokról:

Rögtön egy erős nótával indul az album, a Not My Funeral eléggé rendben van. A Shovel Knockout mintha egyenesen a folytatása lenne. Valóban, az egész a 80-as évek trash/speed metal érájára hajaz, természetesen jóval modernebb hangzással. Riffes intró, aztán beindul a centrifuga. A refrén tetszik, tipikus tekerős metálszóló van benne, a többi része nem vett le a lábamról.
A Roundtrip To Hell And Back, az Ugly, és a Northpole nekem eléggé tucatszámok lettek. Talán az utóbbi, albumzáró nótában van valami kis különös dög, de a másik kettő olyan semmilyen.

Jó viszont a Pussyfoot Miss Suicide. Matt Hyde ide vagy oda, a refrénjét leszámítva ez meglepően trashmetálos lett. A szólója is remek. A címadó dal mozgatta még meg különösen a fantáziámat. Jó kezdés, ütős riffek pakolva egymásra, és úgy egyébként is, megmozdul az emberben az ugrálhatnék. Jó lett. Többet nem is tudok róla mondani.
A Cry Of The Nihilist-ben is van minden galoppozástól centrifugán át skálázási. Jól indul, utána picit ellaposodik. Na de a legjobban összerakott szám az természetesen a klippes dal, a Was It Worth It. Jól fel van építve, dob+basszus gitár nélkül a verse-ben (máshol ilyen nincs az albumon), dallamos, változatos szólóval, egyszóval: egy teljesen jól összerakott track.

Van még egy bonus track, egy feldolgozás, mégpedig Eddie Murphy Party All The Time-ja. Igazából az eredeti ismerete nélkül, legyünk őszinték, elég borzalmas, önmagában. Annak ismeretében sem tudok sokat mondani, nekem nem jelent semmit. Nyilván poénnak szánták, gondolom, sokaknál működött, de én nem igazán tudtam mit kezdeni vele, ugorjunk is.

Nyitottan álltam a COB új albumához, pedig voltak előítéleteim, nem tagadom. Tudom, nem klasszikusan death metal, de a tágan értelmezett műfaján belül valóban messze ez volt a legjobb hanganyag, amivel eleddig találkoztam. Rajongóvá azért nem váltam, de viszonylag nyugodtan és békésen hallgattam. Akik viszont eddig szerették a munkásságukat, azoknak szerintem igencsak kedvükre való lesz a Relentless Reckless Forever.