A jó Isten arra teremtette a vasárnapokat, hogy a jóféle húsleves, rántott hús kombójú ebéd után tunyán elnyúlva bambulja a tévét. De ki ér rá ilyesmire, amikor olyan szőrös tökű eklektikus, zajos, sludge-os metál felhozatalt sikerül tető alá hozni kis hazánkba (még ha az egy olyan kiesőrészre is szerveződött, mint a budafoki ex- Wigwam)? A felhozatal erős, az ár baráti (20:00-tól egy ezres, addig ingyenes volt a rendezvény), nehéz elhinni, hogy ennél jobban be lehetne csődíteni a kemény zene kedvelőit.
Mindenesetre vagy a vasárnap miatt, vagy a helyszín miatt, elég kevesen voltak. Ha szépítenénk, akkor mondhatnánk, hogy családias volt a légkör, ráadásul a koncertlátogatókra is mintha rátelepedett volna a hét utolsó napjára jellemző nyomottság, nem volt különösebb bemozdulás, módjával csipegettek az emberek.
A Barbearsnél is ez volt tapasztalható. Egy maréknyi közönség bólogatott zsebre tett kézzel, pedig derekasan helytállt a szegedi zenekar. A stílus az a fajta stoner rock, amiben ott gyökereznek a régi nagyok szellemei, és összképében leginkább a Down, Corrosion Of Comformity vonalat hozták, néhol rock and rollba hajló tökösséggel. Nagyon egyben volt amit hallottam tőlük (pontban hétkor kezdtek, így kábé a felét sikerült elcsípnem).
A Stiff Bastard alig öt perccel azután, hogy a Barbears levonult a színpadról, már a húrok közé csapott. Panteraba oltott „modern metál” szerűséget hoztak, a délies riffeknek volt súlya, a darák is jól ültek az egész zene hangulatára. A közönség is elkezdett szállingózni, a székesfehérvári banda pedig láthatóan élvezte a színpadot, és nagy elánnal játszottak. Ráadásul ekkor még jól is szólt a hangcucc, amivel a későbbiekben rendesen voltak gondok.
Először a Today Is The Day sínylődött a mikrofonnal, az első számnál hiába üvöltött, acsarkodott a torkáig hatoló mikrofonba Steve Austin, kifelé semmi sem szólt, ráadásul a koncert közepén egy gitárhúr szakadás is nehezítette a srácok dolgát. A második számra már szólt a mikrofon, de a cinek elég erőtlenek voltak, gyakorlatilag az első sorból lehetett rendesen hallani. Hála, ez nem igazán hozta zavarba a nashville-i triót. Bevallom a Today Is The Dayt ezelőtt nem ismertem, youtubeon lecsekkoltam párszámukat, és lélekben felkészültem arra, hogy egy klasszikus noise rock előadás lesz, számonként egy-két perc, és szilaj, agresszív zajkeltés.
Meglepetésemre viszont gyakran átszőtték a zenéjüket doomos lassulások, ütemfelezések, és a frontember is előkapta néha a bársonyosabbik hangnemét. Összességében engem nagyon megfogott amit csináltak, és az atmoszféráját tovább emelte a közbe vágott kórusdal részletek, és egyéb beazonosíthatatlan szövegek. Jó ha kétszázan voltunk, de azért elismerő bólogatásból nem volt hiány.
A Soilent Green volt a fő fellépő, de ettől függetlenül őket egy kicsivel kevesebben hallgatták meg, de kompenzálva ezt, itt már inkább bólogattak az emberek. Már aki tudta az ütemet követni. Hogy mit játszik a Soilent Green? Úgy is mondhatnánk, hogy színtiszta Pantera-t, csak annál sokkal pantera-sabbat. Rengeteg ütem, tempó, és téma váltással színesített súlyozós metál muzsikával operál a new orleans-i kvartett.
Hatalmas fílinggel, és mértani pontossággal nyomatták az olyan számokat, mint például a Slapfuck, vagy az Antioxidant. Ben Falgoust megállás nélkül rázta a haját, és azért is külön pluszpont járt neki, hogy higgadt maradt annak ellenére, hogy legalább öt mikrofonkábelt kellett cserélni a koncert alatt. Az összképen ez azért rontott is eléggé, az ének ki-kimaradozott, megszaggatva azt a lendületet, amit Ben diktált. A profizmus áradt a Soilent Greenből, ráadásul a hitelességükön sem esett csorba. Ez az egész estét is jellemezte, egy őszinte kis underground metál ünnepségnek volt a színhelye a Club 202.
Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT.
