Amióta csak megismerkedtem a Rise Against zenekarral, kitüntetett figyelemmel kísérem pályafutásukat. Rögtön első találkozásunkkor úgy éreztem, hogy a chicago-i banda valamiért kiemelkedik az özönvízszerű core/punk/rock áradatból. Ebben valószínűleg nagy szerepe van Tim McIlrath énekes elsöprő erejű orgánumának és annak, hogy zseniálisan ötvözték a calipunkos dallamosságot a core agresszivitásával. Az évtized közepén kiadott három albumuk örök kedvenceim a mai napig. Aztán, sajnos, a 2008-as lemezre valahogy elfogyott a lendület, már nem ütöttek úgy azok a riffek, nem borsódzott a hátam az énektől. Kíváncsi voltam, hogy merre indulnak tovább a fiúk, és megkésve ugyan, de törve nem, megosztom az albumról alkotott véleményemet a nagyérdeművel. Nem mellesleg pedig, idén még a Szigeten is fellép a zenekar.
Ahogy azt a bevezetőben írtam, a Revolutions Per Minute, a Siren Somg Of The Counter Culture és a Sufferer And The Witness mai napig kirobbanthatatlanok a lejátszási listámból. A mérce nálam a Blood To Bleed, a Like The Angel, a Ready To Fall, az Anywhere But Here, Everchanging (igaz, ez korábbi), és még sorolhatnám, szóval ennek tükrében írok az új albumról.
Rögtön bevittek az erdőbe, mert az első két szám tulajdonképpen a két legjobb szám is az albumról. Az Architects a punkos vonalat viszi tovább, azok között a jobbak közé tartozik. Ha a szöveg szerelmi témájú lenne, nagy összegben fogadnék, hogy ez lenne az új alany, amit akusztikus verzióban hallhatunk hamarosan az Everchanging és az Anywhere But Here után. A Help Is On The Way-ben benne van nagyjából minden, ami miatt ez a zenekar szerethető. Okos gitártémák, harapósra keverve, az ének folyamatosan (és okosan) a hagyományos éneklés és a kiabálás határán mozog, ide-oda lépkedve, éppen arra rájátszva, amit a dal hangulata megkíván. Lassítás, üvöltéssel, lírai rész énekkel, fokozatosan építkezve, a végére elérve a tetőpontot, mindezt 4 percben.
A negyedik Disparity By Design közelíti még meg ezt a két dalt, a többi számról tulajdonképpen nem nagyon tudok mit írni. Sajnos, többségében az előző album, számomra nem túl eredeti nyomvonalán halad tovább. Túlságosan steril, nem érzem benne a dögöt, a dallamosság megmaradt, de a core-os agresszió veszni látszik. Egyenként vizsgálva egyik sem rossz szám, de egymás után hallgatva őket egy idő után szürkévé válnak, és sokszor azt vettem észre, hogy a teendőim közepette észre sem vettem, hogy már öt szám lement. És nem azért, mert annyira izgalmas dolgokat csináltam.
Hogy jót és rosszat is írjak róluk: A Make It Stop gyerekkórusát kifejezetten mellényúlásnak érzem, de a Broken Mirrors-nak vannak ígéretes részei, a „dög” szempontjából vizsgálva. Van egy lassú szám, a Wait For Me. Nem ájultam el tőle, nekem az említett akusztikus átiratok sokkal jobban bejöttek, de tény, hogy itt legalább nem csak akkordozás van, és Tim is nagyot énekel.
Nem lett különösebben rossz az album, az előzőnél még jobb is, de az is tény, ha annak idején ezt az albumot hallom először, valószínűleg a másodikkal már nem ismerkedem meg. Párszor azért meghallgatom még, már csak azért is, mert ha sikerül kijutni a Szigetre, feltehetően játszanak majd bőven erről a lemezről is.
Vannak rajta ígéretes részek, remélem, hogy a legközelebbi kicsit visszakanyarodik majd a 2006-os Rise Against-hez.
