RockStation

Ámokfutás középfokon: Cave In- White Silence

2011. május 26. - RaczUr

A Cave In azok közé a post hardcore bandák közé tartozott, akiket a kétezres évek elején előszeretettel hallgattam (olyan hasonszőrű társaival egyetemben, mint a Glassjaw, vagy a Rival Schools), de különösebben nem folytam bele a teljes diszkográfiájukba. Pár éve jutottam el oda, hogy leszedjem, meghallgassam, és megszeressem az Antenna nevezetű albumukat, majd a 2009-es Planet Of The Olddal kiderüljön, hogy még nem exitáltak. A White Silence meg idén azt jelezte, hogy meg is tud újulni a Cave In, igaz a reformer mi voltjuk jelen esetben eléggé megkérdőjelezhető.
 

Egyébként számomra örömmel teli, hogy a műfaj jelesebb nevei újra hangszereket ragadtak (lásd például a fent említett Rival Schools, Glassjaw párost). Utóbbi kettőnek ráadásul elég jól sikerült a visszatérés. A Cave In viszont egy elég merész húzással állt elő a White Silenceszel.
 

Egy igazán lecsupaszított, zajos, és metálos megközelítésű albummal jelentkeztek, ami a régi erényeiket egy jól irányzott pörgő rúgással teszi semmissé. Az énekes Stephen Brodsky karakteres orgánuma, most meglepően sokszor hörgésekben manifesztálódik, a könnyed ütemeket pedig hisztérikus kalimpálás váltotta fel. Gyakorlatilag egy tuskóbb metalcorenak illik be majd az egész album, de legalább is az első hat szám nagy része, amit három könnyedebb, akusztikusabb megközelítésű tétel követ.
 

A zajosabb noise rock, hard core megközelítésű dolgok egyébként nem ütnek túl nagyot, inkább egy olyan kilátástalan hangulatot tárnak elénk, ami azért a Cave Intől eddig elég messze állt. Legalább is ebben a formában. A Sing My Lovesig gyakorlatilag kételkedtem, hogy egyáltalán jó lemezt hallgatok e. Az a szám valamelyest hozza az együttestől megszokott dolgokat, és még a Summit Fever az, ami jobban ül a fülemnek. A Cenetered, A White Silence és a Serpents extatikus dührohamai sem tartoznak a hallgathatatlan tételek közé, de gyakorlatilag annyira szokatlannak hatnak a régebbi Cave In dolgaihoz képest, hogy heveny pislogás nélkül neccesen lehetne elmenni ezen dalok mellett.
 

A záró hármas Hearbrakes, Earthquakes; Iron Decibels, Reanimation lazulása pedig szintén a WTF kategóriába hullik a maga manírosságával, legalábbis ha az addigi hat szám hangulatával valamelyest megbarátkoztunk. Az Iron Decibels pl. a lo-fi, indie, new wave valamijével az elején nagyon rossz viccnek sikeredett. A záró Reanimation meg egy igazi album vége dal, se több, se kevesebb.
 

Ha ezeknek a számoknak az lenne a titulusa, hogy az addig felhalmozódott frusztrációt feloldják, és szétszórva szerepelnének a White Silencen, akkor az egész album egységesebb összképet tudna felmutatni. Így viszont úgy könyvelem el a Cave In idei lemezét, mint egy néhol jobb momentumokat felmutató, de összességében egy bipoláris, hisztérikus kirohanású megjelenést.

 


 A Cave In myspace oldala

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr652931668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum