Nova Rock 2011, három nap, négy headliner, teltház. A fesztivál oldalára már napokkal korábban kikerült a sold out felirat, vagyis az összes jegy elkelt és, hogy mely zenekarok késztették az embereket arra, hogy három napot a Nován töltsenek? Linkin Park, Volbeat, Iron Maiden és a System Of A Down!
2. nap
Jennifer Rostock
Nem a JR koncertjére indultam csak megláttam a kivetítőn a teljesen kivarrt énekesnőt és a színpad előtt a nagy tömeget, ami a korai időpont miatt meglepő volt. Gondoltam megnézem minek örülnek ennyire az osztrákok, így csöppentem bele a JR koncertjének közepébe. A JR egy német punk-rock formáció, a nevüket pedig egy félreértésnek köszönhetik (az énekesnőt igazából Jennifer Weistnek hívják), a közönség reakciójából pedig látszott, hogy ismert és népszerű a csapat. Jennifer sokat kommunikált a közönséggel, amiből sajnos egy szót sem értettem, de a show és a siker beszédes volt: közönségénekeltetés, majd egy szerencsés srácot felhívtak a színpadra akin Jen valóságos tornamutatványokat végzett, azt hiszem ott akkor a fesztivál legirigyeltebb pasija volt, utána egy lány került sorra akivel együtt énekeltek egy számot, nem is rosszul. Megvolt a (majdnem) hazai pálya és a közös nyelv előnye, amivel éltek is, de ettől eltekintve el kell ismernem, hogy ez egy szórakoztató, vidám buli volt!
Katzenjammer
Találós kérdés: norvég zenekar,de nem black metal? Senki? Katzenjammer! Most amikor már a norvég diplomaták is továbbképzést kapnak a black metalból igazán üde színfolt ez a zenekar, még akkor is ha a rockzenéhez semmi közük. Ki mondta, hogy a németeknek/osztrákoknak nincs humorérzékük? Mert egy rockfesztiválon ezzel a pop/folk zenével sikert aratni csak akkor lehet, ha a közönség kellő humorérzékkel áll hozzá a zenekarhoz.
Négy nő vicces ruhákban meglehetősen szokatlan folk/pop/country keverék zenét játszott és rögtön az jutott eszembe, hogy Amélie Poulain imádná őket. Többször helyet cseréltek a hangszerek mögött: a billentyűs a dobok mögé ült, dobos a kontrabassz óriásbalalajkán zenélt, Anne Marit Bergheim pedig egyszerre három hangszeren is képes játszani! A koncert csúcsát a Land of Confusion (Genesis) sajátos feldolgozása jelentette, a hangulatról pedig csak annyit, hogy sokan táncra perdültek és egy fagylaltárus vezetésével spontán "vonatozásba" kezdtek. Poénnak jó volt, de utánuk keresnem kellett valami komolyabbat
amiben gitár is van...
Times Of Grace
A komolyabb zenét a kék színpadnál találtam meg, ahol a Times Of Grace lépett fel. A Killswitch Engage gitáros Adam Dutkiewicz és az eredeti KE énekes Jesse Leach duója ez, kiegészülve turnézenészekkel, és őket tartom a fesztivál egyik legszimpatikusabb zenekarának. Nehéz meghatározni a TOG zenéjét, néha a Killswitch-hez hasonlít, néha meglepően dallamos és volt amikor a C.O.C.-t juttatta eszembe a lassabb részeknél. Leginkább a gitáros Adam D. vonta magára a figyelmemet, a gitárjátéka mesteri és ő volt a legaktívabb a csapatból, Leach pedig nagy átéléssel adta elő a dalokat. Valószínűleg nem számítottak ekkora és ilyen aktív közönségre, mert Jesse Leach többször is megköszönte a közönség támogatását.
Duff McKagan's Loaded
Késő délután nehéz választás elé kerültem: vagy maradok a kék színpadnál a Cavalera tesók kedvéért, vagy irány a piros színpad és megnézem Duff zenekarát. Nos, Cavaleráékat már láttam, legutóbb pedig kihagytam Duffékat. Így a thrash helyett a r'n'r-ra szavaztam. Mint később megtudtam kihagytam a fesztivál egyik legjobb koncertjét, sajnos osztódni még nem tudok... De mire is cseréltem el a Cavalera Conspiracy-t?
Duff jól néz ki,egy kicsit sem emlékeztet arra a felpüffedt, alkoholistára akire sokan emlékezhetnek. Teljesen összeszedett és lendületes volt, és ha nem kötné az éneklés a mikrofonállványhoz valószínűleg megállás nélkül szaladgálna a színpadon, amit így is megtett amikor csak lehetett. És mi mást kaphatott a közönség, mint tiszta r'n'r-t? Duff gitáros/frontemberként is megállta a helyét, csak a hangját találtam színtelennek, de a zenéhez illik. Három számot emelnék ki a programból amelyek így utólag is emlékezetesek: a húzós Executioner Song, Dead Skin és a Cocaine (önvallomás lenne?). A többit néha kicsit hosszúnak éreztem, Duffnak jobban megy a punkosabb hozzáállás, mint az alternatív pop-rockos témák. Utolsó nótaként megkaptuk az It's So Easy-t, amelyben Duff basszusgitárt akasztott a nyakába és ki más játszhatná jobban ezt a számot? Duff McKagan egy élő legenda, mégis kevés ember volt kíváncsi a koncertre, amit nem értek mert zenebohócokra is sokan kíváncsiak, akkor itt miért voltak ilyen kevesen? Valószínűleg Duff is elégedetlen volt a közönség reakciójával hiába próbálta mozgásra bírni a közönséget nem nagyon sikerült, csak akkor ébredtek fel amikor váratlanul leugrott a fotósárokba és az első sorok előtt játszott. Összefoglalva: tetszett a koncert, ez egy egyszerű de szórakoztató show volt.
Danzig
Még sosem láttam a Danziget és ez koncert nagy dolog volt számomra még akkor is, ha nem vagyok a rajongójuk. Jó egy ilyen macsó zenekart látni a tegnapi műbandák után. Itt férfiak zenéltek feketébe öltözve a fekete háttér előtt fekete hangszereken, súlyos riffeléssel (Tommy Victor gitározik!), háttérben az első lemezborítón látható ma már legendás koponyával földöntúli hangulatot teremtve, ami a korai lemezeikből is árad.
De a lemezekhez képest élőben 100X erőteljesebben szóltak és az egész nagyon energikus volt, Glenn sem állt egy helyben, a számok között, zihált is rendesen a mikrofonba (júniusban 56 éves!), de a hangja így is tisztán és erőteljesen szólt. Jól állították össze a programjukat, játszottak az új lemezről (Ju Ju Bone) egy Johnny Cash feldolgozást (Thirteen) és természetesen az elmaradhatatlan Mother-t. A zenét nem részletezném, aki hallotta egyszer is az tudja, milyen egyedi, aki pedig nem ismerné hallgassa meg a '88-'94-ig terjedő időszakuk. Valaki azért szólhatott volna Glenn-nek koncert előtt, hogy nem Bécsben lépnek fel, igaz csak egy óra vonattal...
Korn
Anno teljesen kimaradtam a nu metal lázból, ha egyik barátom nem mutatja meg a Korn első lemezeit nem sokat foglalkoztam volna a gyorsan felfutó majd hanyatló irányzattal, amelynek nagy túlélője a Korn. 2005-ben a Szigeten láttam a botrányosan rossz haknijukat és akkor megfogadtam, hogy még egyszer akkor amikor a hátam közepét... De igazságtalan lennék, ha a zenekar nem kapna még egy esélyt tőlem, viszont a javítás elég felemásra sikeredett...
Előrebocsátom azt, hogy a koncert jó volt, sok kivetnivalót nem találtam benne. Best of program, kifogástalan megszólalás, skótduda H.R. Giger-féle mikrofonállvány,stb. Már a nyitó Blind megalapozta a hangulatot, ami mégis zavart az a látványosan unatkozó Fieldy, aki csak a koncert második felétől mutatott életjeleket, James Shaffer gitáros sem produkált semmi különöset még a csapat másik fele Jonathan Davis és Ray Luzier dobos maximális fordulatszámon pörögtek. Különösen Luzier volt jó: teljes erőbedobással nagyon látványosan dobolt. Ők ketten vitték el a hátukon az egész bulit! A kisegítő turnégitáros Wes Geer valószínűleg jobban élvezte az egészet, mint a csapat egyik fele, de miért kellett elrejteni hátulra a hangfalak mögé ahonnan nem mozdulhatott? A koncert csúcsának a kb.10 perces Korn mixet mondanám ami a Coming Undone/We Will Rock You/Twisted Transistor/Make Me Bad/Thoughtless/Did My Time/Clown számokból állt.
Volbeat
A koncert alatt még nem tudtam, hogy mit látok ez csak másnap derült ki a nap végén, de nem szaladok ennyire előre az időben. Még őket sem láttam, de a barátaimtól akik már látták őket élőben csak jót hallottam a koncertjeikről. Az intro és az első hangok után csak ennyit tudtam kinyögni magamban:hűha! Azt tapasztaltam, hogy elér egy eufórikus adrenalin-löket. A színpadon folyamatosan fültől-fülig érő vigyorral zenélő csapatot láttam, akik úgy élvezték az egészet, mint gyerekek a karácsonyt. Anders Kjølholm és Thomas Bredahl bemozogták a színpadot, ha észrevettek az első sorokban egy rajongót filmezni vagy fényképezni integettek neki, ezek a srácok nem úgy nyomják a színpadon, mint a sok metal zenekar. Ők nem veszik magukat túl komolyan, hanem mosolyogva, ugrálva, folyamatosan kommunikálnak a közönséggel a számok között. Michael Poulsen éneklésre buzdította a rajongókat, körülöttem többen táncolni kezdtek és a nézőtéren kezdett átmenni a koncert népünnepélybe, amihez a Volbeat szolgáltatta a zenét.
Középen talán nagyobb volt a tombolás mint a Korn alatt! Legnagyobb meglepetésemre Poulsen hangja élőben is olyan erőteljes és változatos volt mint a lemezeken, ráadásul ez kitartott a koncert végéig, nem gyengült el! Az olyan számok mint a ‘A Sad Man`s Tongue’ és a 'I Only Want To Be With You' csak tovább fokozták a hangulatot majd az i-re a pontot egysúlyos Slayer cover tette fel (Raining Blood). A Volbeat legénysége megmutatta nekünk milyen az igazi rock' n 'roll! A koncertről távozóban figyeltem az emberek arcát és a többség mosolygott, kell még valamit írnom?
Szöveg: Frogfoot, Fotók: Réti Zsolt
