A fent említett állóhajó mostanában kedvenc bulihelyemmé vált, különös tekintettel arra, hogy kis hazámban fájdalmasan kevés az eredetien ötletes szórakozóhely. Nálam már eleve feldobott hangulatot eredményez a Duna vizébe kitett koncerthely látványa – illetve inkább elmélyültet, hiszen a hajó gyomrában, félig-meddig a vízszint alatt töltheti az ember élete elkövetkezendő két-három óráját, tökéletesen elszeparálva a külvilágtól. Ezt az érzetet fokozzák a sejtelmes fények, sötét tónusok, a több helyre – például a hangfalakra is – kivetített hajó-szimbólumok.

Kár, hogy lelkesedésemet nem osztották tömegek; kétszázötven-háromszáz, tehát félháznyi – azaz fél hajó-gyomornyi – ember gyűlt össze a kezdésre. Ezt a számot egy nagyvárosban, szombat este, több nagy csapatot – F. O. System, Sex Action, Agnus Dei – is megjárt zenész esetében, nem érzem csillagászatinak.

Szerencsére – ahogy mondani szokták – a létszámhiányt lelkesedéssel sikerült pótolni. Még a kiírtnál fél-háromnegyed órával később kezdődő rock-hangversenyt megelőzően a padló régről maradt jeleit próbáltam fejtegetni, később ezt ha akartam volna, sem tehetettem meg, mivel az emberhad a színpad előterébe tódult a zenekar megjelenését látva. Ezt a hadat egyébként nem elhanyagolható részében fiatal hölgyek alkották. Amúgy pedig természetesen fekete volt a sereg, dark a zene, a hely, az öltözékek.

Ezen a ponton be kell, hogy ismerjem: nem mernék diploma-munkát írni Mátyás Attila munkásságáról. Mindmáig egyoldalú ismeretségünk a Sex Action idején indult. Abban az időben én hatalmas rocker-önérzettel vallottam, hogy a kemény zene a gondolkodó emberek privilégiuma, ezért nehezen fogadtam el e műfaj határain belül a szexualitást/szerelmet körüljáró dalszövegeket. Azután jól rácsodálkoztam Attila gitárosunkra, mikor egy ízben a Tabánban elcsíptem egy Agnus Dei fellépést, majd felocsúdva rohantam a könyvtárba cd-t kölcsönözni.

Talán e kis okfejtés hatására megbocsájtja nekem az olvasó, hogy a misztikusan feszülő intro utáni legalsó dalról csupán gyanítom, hogy Sex Action volt. Utólagos nyomozásom azt sugallja, hogy az a Lüktet az erő című nóta lehetett. A második dalt illetőleg tévedés már kizárva: ez a Túl közel volt a Mélyen című 2008-es szólóalbumról. Ezután Attilánk új dalt jelentett be a mai napon első ízben megvásárolható cd-ről. A Kiálts egy szót cím maradt meg a saját és a telefonom memóriájában egyaránt.

Nem hinném, hogy nagyon meglepőt írok azzal, ha közzé teszem: a szinte még meg sem jelent új cd-ről több dal is elhangzott - elvégre ez egy lemez-bemutató buli volt. Nekem úgy tűnt ezek alapján, hogy az est hőse zeneszerzőként (is) kitűnő formában van. Ezek a dalok nemhogy szerényen meghúzták volna magukat a mindenféle korszakból válogatott programpontok között, hanem mintha kissé még ki is emelkedtek volna a dal-tengerből. Az Úgy, mint régen rockos merengése kapcsán a cím magáért beszél, még a Hazugság egy tipikus teli-találat dal, rólunk, férfiakról és ragadós szövegeinkről, hasonlóan ragadós refrénnel. Természetesen elhangzott a klippes Mindig újra kezded is. A többi tudni valót a hasonló című cd-ről majd tanult kollégám jeleníti meg lemez-kritikai rovatunkban!

Mi pedig ugorjunk vissza a hajóra, ahol a Nézz rám még című F. O. System dal is elénekeltetett, a maga több rétegű szövegével. Nem nagy megállapítás részemről az sem, hogy Mátyás Attila Action utáni munkássága is többnyire ezt a fonalat gombolyítja.

Azonban megszakítva itt a dalok sorjázását, néhány gondolat e dalok „fészkéről”, magáról az előadásról. A show-elemeket – a hely darkos szellemén kívül – ventilátorral befújt füst, és némi zöld-piros fény szolgáltatta. Elég volt ez ide – itt a zenére volt érdemes koncentrálni. Ezt, főként a számok elején történő némi effektezés színesítette. Maga a hangzás nem volt a legtökéletesebb; a lábdob eltűnt az éterben, a basszus szorgalmasan rezonált. Szerencsére mindez az elviselhetőség szintjén belül maradt.

Vendégzenészként, második gitárosként tiszteletét tette Farkas Töpi, akit már csak szerény előadásmódja is szimpatikussá tett. Igaz, hasonló érzéseket válthatott ki Bense Sándor kezében a basszusgitárral, aki mintegy ellenpontként szaladgált fel s alá a színpad széltében. A kifejezés szó szerinti és elvont értelmében egyaránt közöttük állt a zenekar névadója.

Ő egyébként engem mindig a jóval poposabb dimenzióban utazó Ákos nevű nagy magyar sztárunkra emlékeztet, külsőben, mozgásban, előadásmódban és dalszövegeiben egyaránt. Megint más kérdés, hogy ezen az estén mérhetetlenül jobban éreztem magam a hajón, mint ahogy egy (elképzelésem szerinti) Ákos-koncerten érezhettem volna magam.

Attila összekötő-szövegei, közönséggel történő kommunikációja jól eltalált volt; kellően provokatív, humoros, de nem lépve át a jó ízlés határsávját. („Csodálatos volt ezt a dalt a Sziget nagy színpadán játszani. Kurvára nem volt senki rá kíváncsi.”) Viccelődésébe bevonta egy ízben Gerő Balázs dobost is, akinek szintén nem kellett a szomszédba futnia a jó poénért. „Én is elmúltam huszonhárom. Kétszer is” – Attila ezen beszólását többszörös szülinapi ünneplés követte, mely „feleseléssel” ért mindig véget, mialatt a közönség soraiból az ismert Halász Judit-sláger csendült fel.

És még felcsendültek a Mélyen-albumról, a Szél, a Sosem késő, az új album klippes dalának előképe az Újra kezdeném (helyesebben: megtenném), és a Valaki nevet címet viselő dalok.

A vége felé hangzott el a hajdan volt Agnus Dei emblematikus dala, a Hordom a jelet. Intenzív vissza-taps után a társaság a Billy Idol-féle örökzöld Rebell yellel búcsúzott. Az örökké egy helyben álló hajón végbement utazás – köszönhetően a különböző zenei korszakokból kiemelt daloknak – változatos, színes képet hagyott maga után memóriánkban. Végül „kikötöttünk”, és a fedélzetet elhagyva a Petőfi-hídon át Pest felé vettük az irányt.

Fotók: Villax Richárd.