Az újságírók beléptetése gördülékenyen folyt le, de azután meg az eső folyt le a t..ünkön is, mivel társaságunkban nem mindenki volt tollnok, no meg sátorjegyért is be kellett állni a sorba. Mindez – a beléptető rendszer egy technikai hibája miatt – két órán keresztül húzódott.

Legalább volt idő megfogalmazni a fesztivál három nagy kérdését:

1. az időjárás vajon hazavágja-e az egészet. Válasz. nem vágta, sőt a továbbiakban igazi feszt-idő volt.

2.: az eddigiekhez képest előre hozott időpont, és a Sziget elé való beékelés milyen hatást gyakorol a látogatottságra? Válasz: majdnem teltházas volt a rendezvény. És végül...

3. a mennyiségi tényezőn kívül, milyen lesz az összetétel, meg tudja-e emészteni a közönség az ezúttal „fűszeresebb, nehezebb ételekből” álló felhozatalt (Gondolok itt elsősorban a Dream Theaterre vagy éppen Ritchie Kotzenre.). Erre szintén pozitív feleletet adhatunk!

Az említett nehézségek miatt Kalapács Józsi fellépését sikerült lekésnünk, de a világosban is ugyanolyan jól működő Ossian-intro már ott talált minket a keverőpult mellett. Meglepetésre nem a Rock katonáival indítottak (ez harmadik-negyedikként került a setlistre), hanem a (szerintem sokkal ütősebb) Amikor még című dallal az újjáalakulás időszakából. Ezt követően harmonikusan vegyültek a „kihagyhatatlan” slágerek (Ítéletnap, Szenvedély, Acélszív, Sátán képében stb.)  az újabb zöngeményekkel (Desdemona, Negyedszáz, Viharban létezett, Rock and roll démon). A lírát természetesen a Magányos angyal, és az Éjféli lány képviselte, no meg a Többet ér mindennél, melyben Paksi Endre énekes basszusgitárt ragadott.

Igazi rockfeszt-zene, igazi siker: a végére még a messzebbi sörsátorban is beindultak a népek (hátranéztem, ezt onnan tudom).

Az est első felét a nagyszínpad vonzásában töltöttük. Így persze az általam régen nem látott Lord bulijáról sem maradtunk le, örömmel tapasztalva a zenekar kultuszának tovább élését. Meg persze Pohl Misi (énekes) szerény, de mégis dinamikus előadás-módját. A sodró lendületű programban elfért ugyanúgy a Kisfiú, mint az Itthon vagy otthon, a Vándor vagy a Gidófalvy Attila (billentyűs) által „felszolgált” Szóljon a rock. Ezeket ugyanúgy harsogta a nép, mint az újabb korszak dalait (Kifutok a világból és társai.)

Kíváncsiságom a Media Markt-sátor felé is elsodort, ahol a Magashegyi Underground előadásába volt szerencsém (?) belehallgatni. A dalokat abszolváló énekeshölgy lebegő, művészieskedő stílusa és a hozzá kapcsolódó, lakodalmas felé kacsingató muzsika a Magna Cum Laude nevű formációt juttatta eszembe. Őket is hallottam itt Fehérváron néhány percre – annyi elég is volt.

De hogy ne csak szidjuk az „idegen pályásokat” , elárulom, hogy a Ladánybene 27 kiváló matrac-fújós zene! Na de most komolyan, k...va jó egy reggae-t játszanak, nem átmenve a mostanság oly divatos ska irányába..

E beszámolót olvasván gondolom, mindenki azt várja, mit ír az okostojás az est nagy attrakciójáról, a Dream Theater előadásáról. Nos, túl sok okosságot nem lehet erről összehordani, ezt látni kell, és eldönteni, bejön-e vagy sem. A többségnek bejött, az biztos, mivel a hírek szerint 10 ezer ember tombolta végig a showt, többségük énekelve a nem túl könnyen emészthető dalokat. A tekinteteket pedig a futurisztikus, soha nem látott bonyolultságú dobszerkó vonzotta, melyet a „vadi” új dobos, Mike Mangini kezelt. Jordan Rudess pedig fáradhatatlanul ringlispílezett a körbeforgó szintetizátorral, fazonilag mintha a lordos „Gidó” felejtődött volna a színpadon.

Helyhiány miatt nem méltathatunk mindenkit, inkább a műsorról. A show rész a felsoroltakon kívül még erőteljes háttérvetítésből állott. Vagy az adott dal klipje pörgött, vagy a dalba meredést elősegítő képek, vagy pedig maguk a zenészek elképesztő kameraállásokból.

Kezdésnek az üveg hold alá álltunk (Under the glass Moon), majd az ütős refrénnel bíró These walls következett. A legutóbbi klippes Forzaken sem maradhatott ki.

A Magyarországon először fellépő új dobos bravúros szólója után érzésem szerint kissé laposodni kezdett a műsor, majd a szeptemberben megjelenő új album beharangozó dalával, az On the backs of Angelsszel tértünk vissza a kevésbé zötyögős kerékvágásba.

Állítólag Dream Theateréknek köszönhetjük a fesztivál egyébként kiváló helyszínét, mivel nem szerettek volna halott ipari negyedben játszani. Ha már itt tartunk: az új otthon egy használaton kívüli futballpálya és környéke volt. Még egy szimpatikus vonás: a zenekar tagjai az Európa-turné befejeztével még hazánkban maradtak körülnézni, kikapcsolódni.

A súlyos zenei élményt még súlyosabbal öblítettem: a nagyszínpad szomszédságában álló (Media Markt) sátorban meghallgattam a mi bálnánk (Moby Dick) bulijának második felét. Velem együtt sokan találtuk meg elveszettnek hitt vadóc ifjú korunkat az este ezen részében a Keresztesvitéz és a többi régi „dalocska” segítségével.

Szinte már hajnalba nyúlt a Guns and Roses tribute-zenekar Hollywood Rose ütős másfél órája. Szintén az említett sátorban hangzott fel a You could be mine, a Welcome to the jungle, a Don’t Cry és társaik. Az együttes még egy saját nótát is eleresztett Szedjetek szét címmel – meglepően ütős kis nóta!

A Jessie James művésznevet birtokló énekes közönségen keresztül rohanás után a bárpultra pattanva énekelte végül a Knockin’ on the Heaven’s Doort, mi pedig a kimerítő nap után leharcolt állapotban kopogtattunk Álomország ajtaján.

Fotók: Réti Zsolt.