Jakab Zoltán nevét a legtöbben mostanában a Skalar Music kapcsán ismerik, vagy aki már régebben mozog a rockzenében, annak a Bridge To Solace-ből lehet ismerős a neve. Pár hete azonban egy Ascension 46 névre hallgató menedzseriroda élén is feltűnt.
RS: Idéznék: „Úgy döntöttem, hogy létrehozok egy közösséget, ahol fiatal és tehetséges művészek megtalálják reményeiket és álmaikat…. Az Ascension 46 jelenlegi formájában egy személyes hadsereg… Hogy is van ez? És honnan az elnevezés?
Kezdetekben nem akartam semmilyen nevet adni ennek a kezdeményezésnek, mert inkább nevezem annak, mint menedzserirodának – főleg annak fényében, hogy az irodám ebben az esetben a laptopom meg a telefonom, viszont úgy voltam vele, ha már van három zenekar, akivel foglalkozzak, akkor választok hozzá nevet is. Az ’Ascension’ amúgy az egyik kedvenc zenekarom, a Trial egyik dalának a címe, ráadásul a jelentése – felemelkedés – passzol ahhoz, amit csinálok. Mivel ilyen névvel már volt egy cég valahol a világban, így úgy gondoltam, hogy választok hozzá számot is, ez maradjon misztikus jelleggel titok, viszont a 4 és a 6 római számokkal majdhogynem egy metálvillát ad ki, így ezt még gyorsan bele lehet magyarázni.
RS: Hogy jött az elhatározás, hogy ebbe belevágjál?
Tavaly márciusban játszottunk Csongrádon és akkor játszott velünk a szegedi Slaughter At The Engagement Party, akik ma ugye már The Southern Oracle néven zenélnek, és az egyik haverjuk, Botár, akit ismertem korábbi BTS bulikról a környékről, félrészegen odajött és berángatott, hogy nézzem meg őket. Megnéztem, tetszett és mivel akkor azért már körvonalazódott bennem, hogy a BTS ideje lejárt, illetve egy darabig szeretnék a zeneipar másik felén maradni, dumáltunk röviden Barnival, a SATEP énekesével, hogy mi lenne ha... Aztán szó szót követett és belevágtunk, megnéztük, hogy mit tudok hozzátenni a zenekarhoz, aztán úgy jöttünk ki belőle mindannyian, hogy sikeresnek tűnik az együttműködés.
RS: Ha jól olvasom a facebookon, akkor jelenleg három zenekar (Sharon Tate, The Southern Oracle, Till We Drop) pályáját egyengeted és egyelőre nem is vállalsz többet. Miért ez a három zenekar és miért nem több?
Igen, jelenleg ez a három zenekar tartozik hozzám. A kérdés második felét hamarabb megválaszolnám, miszerint ’miért nem több’. Elsősorban azért, mert olcsó húzás lenne körülvenni magamat 10-15 zenekarral, mindegyikről lehúzni a pénzt, aztán félmunkát végezni, mert naivitás lenne azt gondolni, hogy képes lennék ugyanazt a szintet nyújtani 10-15 zenekarnak. Voltak hasonló próbálkozások, nem is egy ebben az országban, nem is nagyon léteznek már. Természetesen szép lenne, ha a jövőre vonatkozva igenis lenne 10-15 zenekar a kezem alatt, de ahhoz kell még magam mellé valaki vagy valakik, amit most nem tudok realizálni, másrészt meg jelenleg nincs 10-15 zenekar, aki alkalmas lenne, hogy foglalkozzak velük. Egyedül a debreceni Aetrigan az, akikben megvan az, hogy odavegyem őket is magamhoz és ilyen-olyan módon már beszélgettünk is erről a lehetőségről, de ez egyelőre még a jövő zenéje. A válasz arra, hogy miért ez a három zenekar, szintén egyszerű: jelenleg ez a három zenekar magaslik ki a magyar keményzenei színtérről és bennük van meg az, mind hanganyagon, mind élőben, mind hozzáállásban, ami nálam a minimum elvárásnak megfelel, és ami mind olyan erény, amely segítheti őket pályájuk során. Természetesen van még egy sor zenekar, akik már máshol járnak pályájukon, megoldódott a helyzetük maguktól, akik jók, tehát nem áll szándékomban azt kijelenteni, hogy ez a három zenekar a non plus ultrája a mai zenei színtereknek, azonban egy Idoru, egy Subscribe vagy a szintén nagyszerű Slytract mind járják a saját útjaikat és ez így is van rendjén. Ami nagyon fontos még a Till We Drop, a Southern Oracle és a Sharon Tate esetében, hogy ők mindannyian tudatosan készülnek a külföldi megmérettetésre, zenéjük egy tágabb piacnak szól, kurrens zenekarok, csúnya szóval élve divatosak, amit sokszor persze meg is kapnak, de legyen ez a legnagyobb bajuk.
RS: Milyen teendőket vállalsz a zenekarok mellett, miben tudod segíteni őket és hogy tudod összeegyeztetni ezt más irányú elfoglaltságaiddal?
Ennek több összetevője is van, az egyik egy professzionális szolgáltatás, ezzel kezdeném. Jelenleg még a koncertek szervezéséből is kiveszem a részem, pusztán azért, mert tisztában vagyok vele, hogy a srácok nagyrészt naivak, jóindulatúak és ezzel sokan visszaélhetnek. Lehet, hogy sokan ennek nem fognak örülni, amit mondok, de mindenkinek megvan az ára, sok zenekar manapság önmagát túlértékelve veri az asztalt a jogos vagy jogtalan jussáért, míg ha egy zenekar beindul, akkor irgalmatlan sok szerencsevadász akar koncertet szervezni, ráugranak egy adott bandára és darabokra akarják őket szedni nulla pénzért. Ezt a hozzáállást egyszer s mindenkorra meg szeretném szüntetni az országban. Ilyenkor szokott az lenni, Magyarországon ez is egyedüli, hogy a helyi szervezők között még mindig sokan vannak, akik nem látják be, hogy nekik miért kell egy menedzsmenttel, egy koncertszervezővel egyezkedniük, állandóan kiutat keresnek, mondván, hogy ’majd én megállapodok a bandával’, sok esetben megszólják a zenekart, akik hozzám irányítják őket. Bármilyen tárgyalás során a zenekarok patthelyzetben vannak, mivel egy zenekartag ha azt mondja, hogy kér X összeget, akkor kapzsi, akkor rohadék, akkor eladta magát. Ha ebből az aspektusból nézzük, én igenis azért vagyok a banda mellett, hogy védőháló legyek és rám mondják azt, hogy én vagyok a kapzsi, én vagyok a rohadék és én adtam el magam. Azt az ideális világot szeretném az általam foglalkoztatott zenekaroknak megteremteni, hogy nekik két dolguk legyen: írjanak jó lemezeket és adjanak jó koncerteket. Onnantól kezdve minden piaci kufárkodást, egyezkedést, pólókészítést, sajtós háttérmunkát elvégzek én, szeretek a zenekarokkal leutazni koncertekre, hogy ott is részt vegyek a munkából. Ezek mellett megkövetelem, hogy bármi, amihez a nevünket adjuk minőségi legyen. A merchandise nézzen ki jól (amivel szerencsére nincs gondunk sok, hiszen a Southern Oracle-ből Barni, a Sharon Tate-ből Robi is óriási és zseniális művészek), ne mutatkozzunk úgy koncerten, mint egy rakat kezdő amatőr, álljunk készen a megoldandó feladatra, a kiadóval legyen jó és gyors a kommunikáció, a sajtóval csak szervezett keretek között kommunikáljunk, stb. Nem kell agysebésznek lennünk, hogy ez működjön egészségesen, csak sok zenekar még mindig ott tart, hogy nem tud egy normális formátumú (helyenként hangvételű) levelet megírni a sajtónak. A Southern Oracle esetében amúgy még az énekfelvételeknél is végig segédkeztem, tehát egy sokrétű szolgáltatás ez, amit nyújtok, vagy szeretnék nyújtani. Hogy ez mennyire sikeres, azt elsősorban nem nekem kell megítélnem, erről a zenekarok tudnak igazán hitelesen beszámolni, de úgy érzem, hogy jó úton haladunk.
A másik, nagyon fontos összetevő, az egésznek az emberi oldala, a morális támogatás. Itt jön be szintén az a temérdek tapasztalat, amit a Newborn, illetve a Bridge To Solace tagjaként megéltem és bár hiszem azt, hogy sok mindent a saját bőrünkön kell megtapasztalni, mégis örültem volna, ha anno lett volna mellettünk valaki, aki segít ebben. Érdekes módon a Bridge To Solace pályájának végefelé állapodtunk meg a Let It Burnnel, akik ekkor nem kiadóként, hanem menedzsmentként voltak mellettünk, de erről bőven később. Visszatérve a szerepemre, szeretnék mindenben támogatást adni a zenekaroknak, mert zenélni ma, főleg Magyarországon, igenis embert próbáló feladat. Bizonyos szint felett költséges és időigényes. Viszont ezen szint alatt, meg nem biztos, hogy bárkit kielégít igazán művészetileg. A turnézás pedig fárasztó, fizikailag, idegileg, lelkileg. Nem mindegy, hogy ki hogy éli ezt meg. Az sem mindegy, hogy milyen módon dolgozza fel egy-egy zenész a sikert. Ami, mint tudjuk – és most elnézést a hatalmas közhelyért – relatív. Szeretném, ha a zenekarokban a srácok a földön járnának és megmaradnának ugyanolyan alázatos zenésznek, mint amilyennek megismertem őket. Nyilván rettenetesen sok hatás is éri őket, sok dolog felgyorsult körülöttük, lesznek, akik úgy gondolják, hogy megváltoztak, lesznek akik szerint nem, de ezt is a helyén kell kezelni és ebben is úgy érzem segítségükre vagyok. Nem szabad például egy rossz kritikára reagálni, mert megannyi zenész csinált magából hülyét, hogy véres szájjal nekiállt a maga igazát mondani egy-egy koncert-, vagy albumkritika után, lásd a ti eseteteket a Dalriada zenekarral, bár velük kapcsolatban mondhatom az egész hazai metálsajtót. Itt természetesen nem szeretnék páros lábbal beléjük szállni, mert az egy dolog, hogy mit gondolok a zenéjükről, de egy zenekar, főleg egy olyan háttérrel (profi kiadó, hűséges rajongótábor), mint ők, ezt nem engedheti meg magának. Ezeket a dolgokat igenis le kell nyelni, a zenész közszereplő, így boldog-boldogtalan mondja majd a magáét, persze a személyeskedésnek is van határa. Én mondjuk vitatkozhatok, ha arra szottyan kedvem (nevet).
RS: Ha annak idején a Bridge To Solace mellett ott állt volna menedzserként a mai Jakab Zoltán, mennyiben alakul máshogy a zenekar pályája?
A BTS-nek eleinte mindegy volt, mert mi már egy relatíve professzionális háttérrel rendelkező banda voltunk, viszont a későbbiekben jól jöhetett volna. A Newborn meg egy másik sztori, akkor 18-20 éves fejjel az egész világot fel akartuk darabolni (nevet), az a zenekar azért volt jó úgy, ahogy volt. Ha odajött volna a mai énem, nyakon vertem volna magamat, hogy mit képzelek, hogy beleugatok bármibe. Mondjuk ez viszont is igaz, a mai énem jópár nyaklevest kioszthatott volna az akkori énemnek. (nevet) A BTS vége felé, ahogy említettem, menedzsmentként bejött mellénk Chris a Let It Burntől, aki elképesztő mennyiségű munkát rakott bele a zenekarba, sajnáljuk is, hogy mindez túl későn jött, mert akkor már a zenekar menthetetlen állapotban volt, mégha ezt akkor nem is vallottuk be magunknak. Ha mindez előbb történik és van egy józan, külső hang, akkor nem szaladt volna el velünk a ló, mert sajnos ez is előfordult. Öntörvényűek voltunk, ami sok helyen falakat emelt körénk. Erről is megvan a véleményem mondjuk, de az egy másik interjú témája lehetne.
RS: A három zenekarból kettő (TSO, Till We Drop) már a müncheni Let It Burn Recordhoz szerződött. Ilyen egy jó menedzser! Nem bombáznak levelekkel más csapatok, hogy akkor ők is itt lennének?
Hát, köszönöm, ha így gondolod, de a Southern Oracle Hellwakening-je, illetve a Till We Droptól a végül The Summer Triangle címre keresztelt lemez az, aminek köszönhetik a szerződésüket. Chris jóbarátom hosszú évek óta, már a Newborn idejében ismertük egymást, a BTS után pedig mindig összefutottunk itt-ott az évek során valahol, emaileztünk néha és a menedzsment kezdeténél több alkalommal is kikértem tanácsát, aztán szó szót követett és most itt vagyunk. Azonban egy dolog fontos, Chris nem egy meggondolatlan hülyegyerek, a mai, digitális világban agyonvert piacon nem adna ki két magyar zenekart, ha nem látná, hogy van hova menniük.
RS: A későbbiek során válhat-e ez egyfajta hivatássá?
Remélem. Meglátjuk. Egyelőre szeretnék az előttünk álló feladatokkal megbírkózni. Nem álszerénység ez, mert hülye lennék azt mondani, hogy nem akarom ezt hivatásomnak, hiszen az azt jelentené, hogy abból élek, amit szeretek csinálni, de ezt csak és kizárólag úgy tudom elérni, ha pontosan végrehajtom az előttem álló feladatokat.
RS: A mindennapjaidat teljes mértékben a zenei élet teszi ki, ebben a közegben mozogsz, sőt tapasztalhattad azt is, hogy megy ez külföldön. Hogy látod egy magyar banda milyen esélyekkel indul itthon és mekkora a különbség Európa nyugati részéhez képest?
Jelentős hendikeppel indulnak a zenekarok. Földrajzilag hiába nyugtatjuk magunkat, hogy csak 2-3 óra Bécs, azonban az még nem a világ teteje. Ahhoz, hogy ezek a zenekarok a műfajukban menjenek, nem elég a környező országokba eljutni, meg kell keményen dolgozni egy olyan piacért, mint a német és ott állandóan jelen kell lenni. Na most képzeld el azt, hogy itthon mi van néha, akkor mi van mondjuk Berlinben? Amikor a Cataracttal voltam turnén áprilisban, a két nap alatt, amit ott töltöttünk, volt vagy öt ilyen stílusú koncert. Mi ráadásul 8-10 óra utazásra vagyunk innen. Itthon is hendikeppel indulnak a srácok, mert angolul vannak a szövegek és hiába töltenek meg underground szinten jó számokkal klubokat, a fesztiválok sokkal nyitottabbak a biztos, sokszor már azért leszállóágban lévő tutira. Arról nem is beszélve, hogy hiába van 2011, hiába van mondjuk a Bring Me The Horizonnak két és fél millió lájkja a Facebookon, a kemény zenét és úgy en bloc az undergroundot lenézik itthon, kiröhögik, ki van szúrva a szemünk a folyamatosan újrahasznosítható borzalmakkal, rendezvényszervezőket ellehetetlenítő törvénnyel, atomjaira hullt háttériparral, legalizált DJ maffiával, sóhivatal Artisjus-szal. Pedig lenne az országban tehetség, csak éppen a nagy része minek vegyen a kezébe hangszert? Hogy egy tönkrement fesztivál vagy vállalkozó kedvű kocsmáros ne fizesse ki őket? Hogy az Artisjus 4-5 évig üljön a jogdíjaikon egy átláthatatlan szarkupac tetején? Hogy lenézzék és kiröhögjék őket, mert kiabálnak?
RS: Mikor lennél elégedett az Ascension 46 tevékenységét illetően?
Egyrészt akkor, ha a zenekarok szép pályát futnának be, legalább olyat, ami nekem is megadatott, másrészt, ha a professzionális munkánk eredményeként ledöntenénk a magyar zeneipart évtizedek óta körülvevő falakat és eltakarítanánk azokat, akik különösebb jó teljesítmény nélkül ülnek a kényelmes, belterjes és kimutyizott tutiban és egymásnak adják a kilincset. Jó reggelt, felnőttünk, miközben láttuk hogyan megy ez külföldön. Ez utóbbi persze sajnos meglehetősen utópisztikus, úgyhogy beérem a szép pályafutással is. (nevet)
