Megtisztelve érezzük magunkat. Egyre több kiadó és zenész osztja meg velünk produktumát, azon célból, hogy írjunk róla. A minap egy rendkívüli módon igényes „termék” érkezett hozzánk (fotókkal, szövegkönyvvel) postai úton – ezúton nagyon szépen köszönjük a feladó Phoenix Projectnek! Mondjuk egy „sima” Phoenix névre hallgató zenekar már létezik magyar nyelvterületen, pontosabban a Felvidéken, a Romeo Vérzik előbandájaként jártak itt az anyaországban, de majd ha beérkeznek e csapatok, valahogy csak megállapodnak egymással.
Amitől tekintetem igazán fátyolossá válik, és amiért vadászó főnixmadár sebességével csaptam rá a cd-re, az az a tény, hogy a srácok a ’80-as évek heavy mataljának újjáélesztését tűzték zászlajukra. Még megindítóbb, hogy e zászlót – a fotók tanulsága szerint – oly fiatalon hordozzák, hogy kétségem támad azt illetőleg, egyáltalán éltek-e a megcélzott időszakban. Ennek ellenére érzik ezt a zenét, ez rendben is van.
Ha szabad személyeskedni, engem a ’80-as évek metálja valósággal felnevelt. Éppen mostanság is tűkön ülve várom az új Stormwitch-lemezt, pedig (látszólagos ellentmondás) az sem érdekel, milyen lesz. Csak az jár beszűkült agyamban, hogy újra életre kelnek a csúcskorszak nótái, a 80 és 90 közöttiek, és újra hallhatom ezeket egy újabb koncerten.
Az se véletlen, hogy beugrott e cikk kapcsán a német veterán csapat. A Phoenix Project világa engem határozottan az első két Stormwitch-lemez világára emlékeztet. Amikor még olyan fiatalos lendülettel, gyermeki naivitással danoltak a vérfarkas-horda támadásáról, hogy az embert akár édes álomba ringathatták volna. Ezt a naiv bájt – ami nekem oly sokat jelentett – élesztette bennem újra ez a Project, és ezt is köszönöm nekik!
Ami szerintem nem annyira jó, hogy ez abban is megnyilvánul, hogy a cd hasonlatosan szólal meg, mint ahogy a hajdani, sokszor másolt kazetták, amin az említett alaplemezeket hallgattuk egykoron. A zenei rendező (olvasom) a zenekar dobosa Oliser Zsolt volt, nyilván ő sokkal többet konyít hozzá, mint én a laikus, de mégis azt írom: nem ártana egy kicsit agresszívebb hangzás egy ilyen típusú anyaghoz. Kábé a Kalapács-lemezek nyersebb megszólalását képzelem ide. (Most írtam az új Sinner lemezről, ott is hasonló hiányérzetem van.)
Lipták Péter birtokolja az mikrofont, aki már musical-színészként is helyt állt. Ezért sem meglepő, hogy tisztán és szívét beleadva énekli végig a demó négy felvételét. Hangja viszont még – bocs! – „kisfiús”, de reméljük, ahogy telik az idő, egyre öblösebbé válik. Sárközi Péter ritmusgitáros épp úgy rendelkezik ritmus-, és dallamérzékkel egyaránt. A verzék lüktetnek, a refrének dallamosak. Ugyanő jegyzi a szövegeket is, amelyek a műfaj sajátosságainak felelnek meg; szerintem elég, ha idemásolom a négy nóta címét. Apokalipszis – Prófécia – A szabadság szelleme – Szörnyeteg. Ezek az „örök témák” a korabeli magyar próbálkozásoknál szebben, jobban vannak tálalva. Napjainkban meg nem nagyon vannak, akik ezt a vegytiszta, ős-heavy metallal, és annak e dallamcentrikus irányával próbálkoznának.
Amatőr „ornitológusként” úgy összegeznék, hogy ez a főnix ma még egy szárnyait próbálgató fióka, akinek néhányszor talán még újjá kell születnie. De már most reméljük: látókörünkből sosem fog kiszállni! Még egy tartozást hadd egyenlítsek ki: nem szóltam Kovács László basszusgitárosról, aki „kollegáinál” jóval több kiállást, szólót vállal, és persze egy ilyen típusú zenekarban a szólógitáré a főszerep, melyet Sebestyén „Titán” Dénes kaparintott meg.
